Ettől még fog szeretni a lányom?

Megint én...

Én is befejeztem, és csak a személyeskedés miatt írok mégis. Nem könyvből és youtube-ról nevelem a gyerekeimet. És nem is tapasztalatból, mert az kivitelezhetetlen az első babánál, amíg egy tapasztalatlan anyuka vagyok, és a többedik gyereknél sem, mert mindegyik gyerekem más, és nem tudtam teljesen az előző tapasztalatok alapján nevelni, mert más volt az igényük.

Ezért ösztönből nevelek. Ösztönösen nem hagyom sírni a babát, megvigasztalom, ha gondja van, ott vagyok, ha szüksége van rám. Ezen kívül eszme-cserét folytatok más anyukákkal, a fórumokon is. A fórumozás, internet csodái miatt találtam rá a kötődő nevelésre, de nem emiatt kezdtem így nevelni, hanem egyszerűen ez jött ösztönből. A neten, cikkekben, könyvekben csak magyarázatot kaptam bizonyos dolgokra.

A videót pedig azért linkeltem, mert a kedves válaszoló bizonygatta, hogy a Tanár Úr nem szólt olyanról, hogy ne hagyjuk sírni a gyereket.

Szóval: mindenki úgy nevel, ahogy akar. Én kielégítem a babám igényeit, felveszem, ha sír, megetetem, ha éhes, elringatom, ha magától nem tud aludni.

Az itteni kérdések, amik csüngő babákról szólnak, általában pici, 1 évnél kisebbekről vannak, akik nem azért csüngenek, mert el lettek kapatva, hanem szükségük van az anyukájukra. Ez idővel elmúlik, ez tapasztalat. Nem csak saját, sok hordozós ismerősöm is van, és ahol nagyobb, 2-3-4-5 éves gyerekek vannak, MINDEGYIK, kivétel nélkül eljátszik másokkal, nem lóg az anyján.

De most már tényleg befejeztem...

Elolvastam mindenki válaszát, ezért leírom, én hogy 'jártam'.

Minden nyekkenésre ugrott apa, én hagytam sírni picit, mivel tudtam: mennyit evett, mennyit aludt, tiszta volt a pelenka. Kértem férjemet, hogy következetesen álljunk a picihez, mert ez így nem lesz jó, vissza fog ütni. Hallgattam rá, kell a közelség. Fél éves volt a lányom, amikor már csak napi 1x aludt, kevés elég volt neki ahhoz, hogy kitartson estig. Eddig még ment a háztartás vezetése, utána a 8.hónap környékén már lerövidült az alvása fél órára, továbbra is élénk, izgága lányka volt, de nem viselte el, ha mást csináltam mellette. Amikor betöltötte az 1.évet, a ház romokban, fél óra alatt aki megcsinál egy ebédet az rettentő profi az mellett, hogy rendet rakott, kivasalt. 1,5 évesen jutottunk el arra a szintre, hogy normálisan tudom vezetni a háztartást, együtt tesszük be a mosást, nehezen ugyan de végig asszisztálja az étel készítést, és férjem ekkor látta be: ezt elrontottuk. Annyira nehéz volt, hogy hihetetlen. Ha megfogtam a dolog végét, tombolt, hogy nem vele ültem le, nem őt néztem. Ha apa hazajött és még be sem ért az ajtón, már kezdődött a cirkusz, hogy nem vette fel egyből (mérnök, sok az itthoni munkája), vagy ha csinálnia kell, engem megpofoz, megmar és muszáj vagyok odaengedni. Dolgozom, bölcsis, azóta változott a helyzet.

Előtte minden nyöszörgésre pattantunk, ha valamit nem kapott meg, üvöltött, stb.

Leszögezném: minden gyerek más, és más. Mi ezt eltoltuk de rendesen. Amióta pedig bölcsis, egy bájos, picit nyafis lányt hozok haza.

Nem vitatom: kell a gyerkőcnek a közelség, és érzi a szeretetet, az nagyon jó neki. De amikor már beszokott a szülők közé, megszokta, hogy fel van kapva, körülötte forog a világ, az már més tészta. Az sem mehet sokáig hogy rombol, agresszív lesz, ha nem éri el azt, amit akar. Ha elölről kellene kezdeni, máshogy csinálnánk.

Még valami: ha nem lehetne eszetlenül nyomkodni a piros kezeket, bajba lenne itt egy-néhány válaszoló, sőt, egyenesen a saját kardjába dőlne. Megtanulhatátok már elfogadni azt, hogy ne a saját tapasztalataitokból induljatok ki, mert minden gyerek más, mindenki máshogy és más módon végzi otthon a dolgait és főleg azt: mindenki máshogy látja. Attól még nem ad rossz választ, csak leírja, min ment keresztül, mit élt meg.

Nyugodtan pontozzatok, lefelé!

további szép napot!

Az a baj, hogy mondhat bárki bármit, hiába sorolunk észérveket, szakértők tanácsait, tapasztalatokat, a megrögzött gyerek-idomítókat úgysem lehet meggyőzni.

Azért leírom a saját tapasztalatomat, bár tök felesleges...

Én képtelen voltam sírni hagyni a babámat, soha, egyszer sem, pár percre sem. Fontosabb volt (most is az) ő, mint a házimunka, vagy bármi más. Az első hónapokban nagyon igényelte a közelségünket, szinte le sem lehetett tenni, vagy ha igen, akkor is csak a közelünkben. Én ugrottam minden "nyekkenésre", mert láttam rajta azt, amit itt páran próbáltak elmondani, hogy nem azért sír, hogy engem idegesítsen, nem hisztizik, nem manipulál, hanem ugyanolyan igénye a testközelség és a szeretgetés, mint mondjuk az evés. Nem volt szívem ezt megtagadni tőle. Mindenki mondta, hogy egy kis zsarnok, hisztigép lesz így belőle, nos nem lett igazuk, viszont az általatok fikázott Dr. Ranschburg Jenőnek igaza lett :)

5 hónapos korában a babánk úgy döntött, hogy egyedül akar aludni. Láttam rajta, hogy már nem érzi jól magát velünk éjszaka, minden forgolódásra, moccanásra, suttogásra felébredt, így megpróbáltuk a saját szobájában altatni, és mi csodálkoztunk a legjobban, hogy egy hang nélkül aludt reggelig. Most elmúlt 1 éves, egy tündéri, állandóan mosolygó, kiegyensúlyozott kisgyerek lett belőle, csak akkor sír, ha tényleg van valami baja, amúgy akár órákig eljátszik egyedül. Ha akar valamit, nem visít, hanem "elmagyarázza", hogy mit szeretne. Rengeteg dolgot megért, meg lehet vele beszélni, hogy maradjon nyugton pelenkázás, öltözés közben stb. Meggyőződésem, hogy azért lett ilyen kiegyensúlyozott, mert korábban kialakult benne a bizalom, tudja, hogy ott vagyunk neki, ha szüksége van ránk, számíthat ránk, nem kell kétségbeesetten kapaszkodnia belénk, mert nem hagyjuk magára.

A kérdésre válaszolva: valószínűleg így is szeretni fog a gyereked, de így nehezen fog benne kialakulni az ősbizalom, nagyobb esély van rá, hogy nagyobb korában bizony "hisztigép" lesz, mert görcsösen kapaszkodni akar majd beléd, nehezebben fog neki menni a leválás, önállósodás.

Kedves 55-ös, többen próbáltuk elmagyarázni, mi a különbség aközött, hogy valaki azért nem ugrik a babához, mert tényleg nem ér rá, vagy azért, hogy megtanítsa neki, hol a helye, olvass vissza kérlek.

A második babám néha tényleg sírt. Egyedül voltam velük, nem tudtam száz felé szakadni, hosszabb sírások is előfordultak. De nem azért, mert így kívántam beidomítani, hogy ne zavarja a köreimet, hanem mert egyszerűen nem volt más megoldás.

Nyilvánvaló, hogy egy egygyerekes családban is van olyan, hogy ha megfeszülnek, sem tudnak épp a babával foglalkozni pár percet, akkor a baba így járt. Nem lesz semmi baja. Jellemfejlesztési célból nem szerencsés sírni hagyni.

A különbség abban van, hogyan állsz a gyerekhez. Abban a pillanatban persze tök mindegy neki, épp miért hagyják sírni, de az idomítást pártolók az élet minden területén így állnak a gyerekhez. Nem a pár perc sírástól lesz baja annak a babának! Attól lesz baja, ha a szülei szerint őt nem kell figyelembe venni, ha úgy kell szoktatni, hogy ne zavarja a nagyok jól bevált életritmusát. Mert nekik úgy kényelmes, ha a gyerek óraműpontossággal eszik, ha soha nem kell a hivatalos játékidőn túl foglalkozni vele, ha az esti szertartást negyed óra alatt le lehet rendezni (nehogy már fogni kelljen a kezét, amíg elalszik, mert akkor biztos valami szörnyű tragédia történik), és természetesen végigalussza pár hetesen már az éjszakát, mert a kedves anyuka nem azért szülte, hogy utána kikeljen hozzá az ágyából. Nem hiszem, hogy ha egy csecsemőhöz így állnak, akkor később, kisgyerek- majd kamaszkorában hirtelen figyelembe fogják őt venni a szülei.

Engem, a 80-as évek kedves szokása szerint természetesen hagytak sírni. És jó a kapcsolatom anyukámmal. De egész gyerekkoromat végigkísérte, hogy hiába szeretett, azért saját maga mindig is fontosabb volt számára. Nem szeretnék részletekbe menni, de ő azt, a ma olyan divatos álláspontot képviselte, hogy "A gyerek született a családba, így neki kell alkalmazkodnia", és néha olyan szinten hagyott figyelmen kívül, hogy az már fizikai fájdalmat okozott.

Most koptattam itt jó hosszú ideig a monitort, de valószínűleg tök feleslegesen, mert úgyis csak az érti meg a mondandómat, aki akarja.