Mi a baj velem? Nem vagyok anyának való?

Nem tudom,hogy miért érzem így,de valamiért bennem van ez a tudat.

Most 2 hónapos a babám,a terhességem alatt úgy voltam vele,hogy nem fogok szoptatni,mert undorítónak találtam(bocsánat,lehet,hogy ezzel pár embert megsértek,de tényleg így gondoltam).A kórházban mégis próbálkoztam vele,de alig volt tejem,szóval áttértünk a tápszerre.

Külön szobája van,de mindenki mondta,hogy majd úgyis ott lesz mellettem minden éjszaka,mert nem lesz szívem otthagyni a szobájában egyedül,stb.De sosem aludt velünk,van légzésfigyelője és bébiőrzője,szóval halljuk,ha bármi gond lenne,de nem éreztem,hogy nem tudnék aludni,mert nincs mellettem.Éjszaka a párom kel fel hozzá,bár ő vállalta,mondta,hogy pihenjem ki magam nyugodtan.

Szeretem a kislányunkat,imádok vele lenni,van életkedvem,mindennap kimozdulunk,találkozunk a kisgyerekes/babás barátnőimmel,szóval nem vagyok depressziós.A szülés sem viselt meg,mert császáros voltam és hamar felépültem.Szinte sosem sír a pici,szóval nem a gyereksírás miatt vagyok így,de ha nyöszörög is,azonnal felveszem,mindent megteszek,hogy jól érezze magát.

Mondták a rokonaim,hogy majd a takarítónőt is lefogom mondani,mert nem fogom tudni elviselni a tudatot,hogy más pakolgatja a lányom holmijait és a mieinket és hogy természetesnek fogom venni,hogy ez is a feladataim közé tartozik,mert anya lettem és rendben kell tartanom a házunkat,megtanulok majd főzni,mert főznöm is kell.Ehhez képest semmi ilyet nem éreztem,ugyanúgy jár a bejárónő,mint a kislányunk születése előtt,mert a pici mellett nincs sem időm,sem kedvem takarítgatni.A főzéssel ugyanez a helyzet,szóval vagy étteremben eszünk vagy rendelünk és itthon esszük meg.

Azt is mondták,hogy majd nem fogom másra hagyni,de már párszor rábíztam bébiszitterre és nem éreztem,hogy annyira aggódnék(jó,bár azért aggódtam,de nem annyira,hogy 5 percenként telefonálgassak,hogy mi van vele,mit csinál,stb),de lehet,hogy ez azért van,mert olyan nénire bíztam,akit nagyon régóta ismerünk és bízunk benne.

A terhességem alatt is rengeteget jártunk a párommal vendégségbe vagy hozzánk jöttek mindig vagy elmentünk ide-oda és én is rengeteget voltam a barátnőimmel.Anya mondta,hogy majd ez megfog változni,mert anya leszek és a családom lesz az első.De nem változott semmi,csak annyi,hogy most már a baba is jön velem/velünk.

Szerintetek mi a baj velem?Normális ez az érzés?Mit tegyek,hogy változzon?

Nem elviselhetetlen és nem is 0-24-ig agyalok ezen,de néha belém hasít a gondolat és olyankor rosszul érzem magam.