Ti egyből felveszitek/felvettétek a babátokat a kiságyból mikor sírt?

Az elsőt az elején megpróbáltam nem felkapatni, hagytam sírni, rettegtem az elkényeztetéstől, ehhez képest most 2 éves korára sem alszik el egyedül, az éjszakát nem alussza végig, mostanában kezd egyedül eljátszani, és rendkívül erős akaratú (csúnya szóval azt is mondhatnám, hisztis.)

A másodiknál beszereztem hordozókendőt, felkapom az első sírásra, velünk alszik, most 2 hónapos, és ha minden oké, akár egy órát is nyugiban elnézelődik a járókában. Ennyit a szoktatásról.

Lehet, hogy csak annyi a különbség, hogy az első fiú, a második meg lány?

u.i: Csak a megérzéseidre hallgass, nagyon jól csinálod!

Marha egyszerű, nem felkapkodni kell, hanem hordozni és megoldódik a felkapkodás- kérdés.

Az meg, hogy egy két hetes baba manipulál egyenesen röhej. Igen, tudja, ha szól felveszik. Na de ez a lényeg. Szól, ha valami baja van és erre reagál a szülője. És igen, egy kisbabának az is baj ha nincs testközelben. És ez nem múlik el akárhány hónapos korban, szépen fokozatosan, az idegrendszer érésével párhuzamosan válik le a szülőjéről. Ez az egyedfejlődés. SZépen, a maga ütemében leszokik az anyjáról, nem kell sürgetni. Ahol a több éves gyerekekről beszélnek, ott ha utánaásunk a dolgoknak, legtöbbször kiderül, hogy "dehát olyan hamar beszokott a kiságyába; dehát csak pár percig sírt..." és eszébe nem jut senkinek, hogy talán azt az igényét próbálja kielégíteni, amire csecsemőkorában nem került sor. A kielégítetlen igények ugyanis nem múlnak el. Elnyomni el lehet őket egy darabig, az igaz. Kérdés, milyen áron?

Az meg, hogy egy pszichológus halad a tudománnyal, nem azt jelenti, hogy celeb, hanem hogy képes revideálni a nézeteit, talán Neked is meg kéne tenned.

Óh, köszönöm a jó tanácsot! Megyek és felülbírálom az egész praxisom! :)))

/Az én babám utálja a hordozókendőt./

Itt is akkor: semmi baj, engem nem bánt ám meg egy-egy ilyen hozzászólás.

Amire utalni akartam: természetesen önmagunk felülbírálása egy jó 50 éves pályafutás alatt szükségszerű. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy 20 éves ugyanerre a kérdésre egy képzeletbeli fórumon Ranschburg akkori vélekedését idézték volna - és az lett volna a non plus ultra tanács. A gyermekek akkor is felnőttek. A pszichológia, mint tudományág, nem kínálhat tökéletes megoldást, minthogy ilyen nincs. A saját utunkat kell megtalálni a saját babánk függvényében. És látni, hogy az antiszociális felnőtt nem egy olykor-olykor pár percig sírni hagyott babából alakul ki. Mint ahogy az elkényeztetett sem a folyamatos felkapásnak köszönhető. Az emberi psziché ettől bonyolultabb, a Ranschburg-féle instant életbölcsességeket pusztán a túlzó általánosítás miatt nem tartom helytállónak. (És lássuk be: a pszichológus hajlamos olykor ott is patológiát látni, ahol nincsen.)

Köszönöm a válaszodat:)!

Értem, és egyet is értek abban, hogy nem lehet sémákat húzogatni senkire. Épp ezért is fontos lenne, hogy a bizonytalan anyuka hallgathasson a megérzéseire, amik a saját körülményeiknek megfelelő megoldásokat segítik és ne olyan formulákat tukmáljanak rá(ilyenolyan módszerek pl. Ferberizálás vagy Aludj jól- os dolgok), amikkel a kérdése alapján az érzései szöges ellentétben állnak. Tudom, itt most nem nagyon érkezett bőgetős válasz de ami késik... és más anyukák is biztosan olvassák, akik hasonló cipőben járnak.

És abban is igazad van, hogy nem predesztinálja rossz kimenetelűre a kapcsolatot a kiskori sírnihagyás , de szerintem és más pszichológusok szerint(mármint aki nem Jenő) nehezebb lehet későbbi kisgyermekkorban és kamaszkorban a bizalmas kapcsolat kiépítése ha az "ősbizalom" nem alakult ki csecsemőkorban.

20-as vagyok:

a lepontozásból látom, hogy nem cselekedtem helyesen, mikor szoros kapcsolatot alakítottam ki gyerekeimmel, amit azzal kezdtem, hogy nem b@sztam be a kiságyba születésekor, hogy hadd szokja. :DDDDD

Jó, hogy már nem vagyok terhes, mert a hormonok már nem befolyásolnak és nem húzom fel magamat ilyeneken. :)

Előbb is ringattam babámat, míg altattam szopi után, és ha nyüszögni kezd, akkor is felkapom és cicire rakom, mert szerintem egy újszülött baba nem manipulálna, hanem csak éhes. :D

De biztos én gondolom rosszul. :)

Ne hallgass senkire, csak az anyai ösztöneidre ebben az esetben! Egyesek azért szólnak, ha felveszed, mások azért, ha nem. A TE babád, TE ismered a legjobban, érzed meg mire és milyen mértékben van szüksége.

Én "elkényeztettem" úgymond :) A mai napig imádjuk egymást, tökéletesen fejlődő, okos, értelmes és rendkívül önálló kisgyerek lett belőle. Remek a viszonyunk, és nem okozott gondot sem a külön ágyba, sem a külön szobába való szoktatás, mint ahogy a bölcsi stb sem.

(S nem mellesleg minden nap hoz nekem "virágot" hazafelé jövet a bölcsiből, mert apuka hozza haza. No meg ha megyünk valahova mindig hangosan újságolja, hogy neki aztán milyen szép és jó anyukája van. Azt hiszem ez mindenért kárpótol, pedig 14 hónapos koráig ringatva altattam.)

Az a baj, hogy lassan már a csapódik le, hogy rossz anya, aki kicsit sírni hagyja, és a gyerek örök életében antiszociális lesz. Jó anya, aki egyből felkapkodja, és a gyerek csak és kizárólag így lesz ragaszkodó. De hát van átmenet, vagy nincs?

Tényleg azt hiszi itt valaki, hogy csak ez a két véglet van? Hogy az anya nem érzi mikor kell felvenni és mikor lehet egy picit (hangsúlyozom picit és nem napokat) nyöszörögni hagyni?

Elvesztek az anyai megérzések vagy mi? Csak ágyba beb.aszás van, vagy csak állandó hordozás?

Mert igen...van olyan, hogy valaki nem ugrik egyből, mégis normális a gyereke és van olyan, aki egyből ugrik, a gyerek meg mégsem egy elkényeztetett anyámasszony katonája.

Állandóan végleteben gondolkodtok, és keresitek egymásban a hibát. De minek?

Én úgy tettem, ahogy jónak láttam, ahogy babámon éreztem mit kell tennem.

Nem elméletekre tettem fel az életem, hanem babám jelzéseire és igényeire. Gondolom más is így tesz, csak közben baromi jó ítéleteket gyártani, mert ha más másképp csinálja, akkor az tuti ostoba. Na, ilyenkor örülök, hogy mások vagyunk, és nem kell egyformának lennünk senkivel.