Hogyan tovább? Mit kezdjek az életünkkel? Hogyan folytassam, vagy mit tegyek, hogy minden rendben legyen?

Én nem fogadnám vissza. Nem lebeghet folyamatosan az ember feje fölött, hogy a párja egyszer csak nem lesz ott, amikor ő hazamegy. Aki ilyet képes megcsinálni, az legyen tudatában annak is, hogy egyszer volt erre lehetősége. Az is egy más dolog, ha az ember odaáll a másik elé, hogy te figyelj, nekem ez nem megy, egy pár napra hadd utazzak el. Ez is necces, de még mindig jobb, mint szó nélkül lelépni. Még jó, hogy csak 8 hónapos a kislányotok, mert ha ez idősebb korában történik vele, mit mondasz neki? Hogy éli meg, hogy elhagyja őt az egyik szülője. Borzasztóan felelőtlen és éretlen gondolkodású a párod, ha ilyet tudott tenni. Egy ilyen emberre nem lehet építeni az életet. Nekem ez az eset azt vetíti előre, hogy minden problémát neked kell megoldani majd az életben. És kinek kell egy olyan férfi, akit még ennyi idősen is az anyja befolyásol? Én a helyedben inkább nevelném egyedül a lányunkat, és hagynám, hogy rám találjon egy olyan kapcsolat, ahol mindannyian biztonságban érezhetjük magunkat. Én mindig azt mondom a férjemnek, hogy nem számít, hogy nekünk milyen összezördüléseink vannak, nem könnyű kisgyerekes szülőnek lenni, elfogadni a sok lemondást, és hogy mennyire megváltozott az életünk. Normális, hogy ettől egyikünk is, másikunk is besokall. Amitől sosem kell tartania, az az, hogy elküldöm. Sosem fosztanám meg sem őt, sem a kislányomat attól, hogy legyenek egymásnak. De az én férjemnél ilyen, hogy lelépjen, főleg szó nélkül, föl sem merülne. Neki is és nekem is a család fontos, nem olyan, amiből kilépünk, majd visszasétálunk, mikor hogy van kedvünk. Ez nonszensz.

Mi újság van valami fejlemény?

Mi ujsag?történt vmi azota??

Én pedig párterápiát ajánlanék! Szakember segítségével van esélyetek kilépni a játszmákból, neki pedig felnőnie és leválnia az anyukájától.