Érezted már úgy, hogy nem kellett volna szülnöd, hogy alkalmatlan vagy Anyának?

Imádom, szeretem a fiam és nem adnám semmiért, de azért sajnos vannak rosszabb napjaink. Sokat vagyunk egyedül nincs segítség ezért minden egy kicsit fárasztóbb - kertes ház, állatok stb - a napokban néztem, ahogy békésen alszik és rendesen elszégyeltem magam, amiért nem mindig van "türelmem" hozzá. Neki is most jön a foga, próbál felállni, szóval pont abban a a korszakban van, amikor 200 %on igényli az embert. Ráadásul beteg is volt 1 hétig, 2-3 óránként kellett szívni az orrát. Néhány átalvatlan éjszaka után, sajnos nem mindig tudok olyan lenni, mint amilyennek elképzeltem magam, ha anya leszek. Ettől az érzéstől egy kicsit megijjedek, mert hogyan legyen kistestvér, ha 1 babával sem "bírok" félek, hogy kevés leszek. A férjemmel beszéltem erről, szerinte csak szokás szerint túlaggódom a dolgot, és semmi bajom nincs, csak kellene időt szakítani magunkra, mert kimerültem. Be kell látmon, hogy kell néha néhány óra kikapcsolódás a babától, mert ha egyedül ülsz vele otthon sok tud lenni a mindennapi gondok mellett. Aztán jön ismét az a rész, hogy ránézek a fiamra és... elszégellem magam, hogy egyátalán ilyen eszembe jut...

Én az első fürdetésnél kaptam pánikrohamot, amikor csak sírt és sírt. Úgy vették ki a kezemből (anyukám is ott lakott egy hétig, és a párom se ment dolgozni az első héten). Nem értettem mi a baja, és sírtam, annyira tehetetlennek éreztem magam. Aztán rájöttem, hogy nálunk nem jön be a könyvek szerinti 36-37 fokos víz; kellemes langyosat igényelt. (Idő volt, mire megértettem, hogy a baba sírva beszél, és az, hogy sír, még nem tragédia, csak így közli az igényeit.) Majd napokig csak szoptattam, fejtem a mellem, tápszert csináltam, és néztem a babát. Néztem, és sírtam a boldogságtól. Aztán anyu hazament, a párom dolgozni. Rettentően féltem egyedül maradni, és minden nap rettegve vártam, hogy érjen haza a párom. Aztán jött a hasfájós korszak, később kiderült, hogy refluxos. 72 óra ébrenlét után felmerült bennem, hogy nem így képzeltem, hogy miért kellett ez. Aztán csak sírtam a bűntudattól, a párom meg velem kiabált, hogy hallgattassam már el a gyereket, mert aludnia kell, mert mindjárt kel dolgozni. 6 hetes volt, mikor összehangolódtunk, és végre megértettük egymást a kicsivel. 2 éjszakát töltöttünk kórházban, én az ágya mellett ültem; és ott valami megváltozott. Akkor már nem csak csodáltam, és szerettem a gyerekemet, hanem szerettem Őt. Tehát őt, saját magát. Néha én is kiabálok, de ő ezen jót nevet. És én is próbálom idejében észrevenni magam. De nem vele kiabálok, hanem a helyzettel, a vakvilágba. Rossz anyának nem érzem magam, bár eleinte volt ilyen is. De már bele jöttem én is, és ő is. :) Tudom, hogy jól bánok vele, és bár mondok neki olyat, hogy ha nem eszik normálisan, befejeztük az evést; de végül ez sosem történik meg. Mindig ő nyer. :) Szóval volt egy rossz pillanatom, amiért sokáig bűntudatom volt, és még van most is, ha eszembe jut; de már nem emésztem vele magam. Nem tudom lesz-e második baba. Szeretnék egy kislányt, de nem tudom, hogy akarunk-e osztozni időn és szereteten a fiammal. De azt majd az idő eldönti. Egyenlőre a fiamnak élek, és boldog vagyok. A párom is jól belerázódott az apa szerepbe.

Miért kell mindenhol leszupeanyuzni azt, akivel rendben vannak a dolgok? Én nem értem. Ha nekünk van problémánk, akkor másnak is legyen? Pf...

Istenem, nem erről van szó (utolsónak), nálunk is teljesen rendben vannak a dolgok, mégis érzem néha úgy, hogy de jó lenne egy kis szabadság, egy kicsi a régi életemből, amikor azt csináltam, amit csak akartam, akkor, amikor akartam. Ha Te nem érzel így néha, akkor nem vagy sem nő, sem ember, hazudsz magadnak és a külvilágnak is.

Már irtam korábban,de most elolvastam az azota irt kommenteket és egyébként is épp padlon vagyok. Babával semmi gond épp alszik :) , csak nemrég hivtak a munkahelyemről és eszembe jutott, hogy ilyenkor szoktunk menni karácsonyi vacsira... idén csak a férjem megy. Kicsit hiányzik, deitt van a baba és most tanult meg járni és édes ahogy totyog... Egyszóval imádom csak kellene egy kis szabadság néha!

sem nô, sem ember???? ez mar tenyleg mindennek a teteje, ami ezen az oldalon megy es ahogy magukat felnottnek mondo emberek gondolkodnak. nevetseges...

Pont nekem is ma jutott eszembe,hogy ilyenkor voltak a nagy céges karácsonyi bulik...jajj de jók is voltak azok...ettünk,ittunk,vetélkedőztünk egy jó kis csapattal!No de az én babám szobájába is beköltözött álommanó,édesdeden alszik,voltunk ma sétálni a hóesésbe ami nagyon tetszett neki ahogy hullik a kis arcára a hó!Ez az első tele és az ő boldogsága bármilyen extra céges bulitól többet ér!