Bevállalnátok úgy a babát, ha anyagilag teljes mértékben a párotoktól függnétek?

Még nem tudja, én is csak péntek óta tudom.

A lakás kiadásán gondolkoztam, mikor összeköltöztünk, de aztán úgy beszéltük a szüleimmel, hogy hagyjuk inkább, mert féltem, hogy lelaknák, vagy hogy ha nem működik az együttélés, hogy költöznék vissza stb.

23 vagyok, most fogok majd végezni a Corvinuson (nemzetközi gazdálkodás szakon).

Ő idősebb, 42 éves, ami tudom, hogy elsőre hogy jöhet le, de nem az van, hogy fiatal lányokra vadászna folyamatosan... Előttem egy 11 éves kapcsolata volt, de ott a nő inkább csak a karrierre koncentrált, nem akart sem házasságot, sem gyereket és végül a párom mondta, hogy akkor inkább engedjék el egymást.

2 éve vagyunk "hivatalosan", kimondottan együtt, előtte már azért fél évet találkozgattunk, elvoltunk egymással. Másfél éve élek vele.

Nem nagyon tartom valószínűnek, hogy a közeljövőben akár szándékosan, akár véletlenül megismerkedne bárkivel. Vagy dolgozik, vagy velem van, esetleg sportol, havonta 1-2 estét barátokkal tölt valamelyiküknél. De az anyám sem számított rá, hogy egy sima hétköznap este apám közli vele, hogy szerelmes másba és válni akar... Sokszor ez úgy jön, mint derült égből a villámcsapás, a legtöbb esetben a jelek is utólag tűnnek fel. Lehet, hogy hozott minta ez nálam, hogy félek attól, elhagy más miatt, nem tudom.

Az önellátás nyilván igényektől is függ azért nagyban. Például az autómnak csak a lízingdíja többe kerül havonta, mint amennyit egy minimálbérért dolgozó megkeres. Ritkán szoktam főzni, leginkább éttermezünk akár együtt, akár külön-külön. Ez is sokat dob azért a kiadásokon.

Szeretem a divatot, a szép holmikat, magasabb árkategóriájú márkákat, tervezői darabokat. Így nem tagadom, hogy ezekre is költök bőven. Nem vetem meg a szépségápolással kapcsolatos dolgokat, eljárásokat sem (itt nem a plasztikai beavatkozásokra kell gondolni!). De ezek példák csak.

Szóval a jelenlegi életszínvonalam bőven átlagon felül van, ehhez azért kellene egy stabil, jól felépített karrier, ha magamnak akarnám finanszírozni mindezt. Tudom, hogy a kényszer nagyúr, lehet főzni akár 2-3 napra előre, tömegközlekedéssel járni, nem költeni feleslegesen szépítkezésre, öltözködésre, évente maximum 1-szer utazni... De ahhoz, hogy a mostani színvonalon tudjak élni egyedül, ahhoz szerintem 10 év kemény munka biztosan kellene, és egy jó adag szerencse is.

Szüleimmel jó kapcsolatom van nagyon, rájuk számíthatnék. De más az, ha támogatnak anyagilag, mert egyetemista vagyok és tanulok, meg más, ha eltartanak a gyerekemmel együtt. Nekem ez valahogy sértené az önbecsülésemet, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak... Hogy nem tudnám megadni a gyerekemnek azt a biztonságot, amit én anno kaptam a szüleimtől. De persze, ha bármi baj lenne, azonnal segítenének.

Még nem vagyunk házasok. Tervben van, tudom, hogy a gyűrű is megvan már, de mondtam, hogy amíg nincs meg a diplomám, addig én nem szeretnék lánykérést, esküvőt.

Egy kis hátszelem azért lenne a munkaerőpiacon, de nyilván ha a párom nélkül kéne boldogulnom anyagilag, azt megérezném még úgy is.

Nem a páromban nem bízom, hanem látom azt, hogy körülöttünk is mennek tönkre a kapcsolatok, barátok szülei is válnak 50-60 évesen stb. Ma már nagyon ritka az, hogy valaki kitart az első házasságában. Valószínűleg azért is érzem ezt ennyire, mert az apám háromszor, az anyám pedig kétszer vált el, és a harmadik házasságában él.