Vége az életemnek?

Keress egy szakembert, aki szülés utáni depresszióval foglalkozik. A covid miatt szerencsére nagyon sok online lehetőség van, som szakember tart skype-on terápiát, így az sem akadály, hogy nem itthon élsz.

Kitartást, lesz jobb ❤️

Kedves Kérdező, nem olvastam végig a válaszokat, de ha még nem esett szó a hordozásról: vannak, amiket egész pici babakortól lehet használni, hátha nem sírna annyit a babókád, ha nézelődhetne séta közben, még be is szunyálhat 🥰🥰 Vannak babák, akik uuuutálnak babakocsizni, érthető is azért, nem látnak semmit csak az eget + lecsüngő játékokat. Engem is frusztrálna 😜

Bérelni is lehet hordozót, de a kiválasztásnál érdemes segítséget kérni!!

Hidd el ebben az időszakban ezeken a negatív érzéseken minden szülő átesik, még intenzív időszak mindenkinek, nagyon új,szokatlan a babáknak a világ.

Ilyenkor nekem Anyukám mondta és igaza lett, hogy még annyi ideig kb amennyit a pocakodban volt a Pici igényli a testközelségedet, az nyugtatja meg. Szoptatós párnán amíg szopizott én is olvasgattam, amikor hasfájós lett mi minden cseppet kipróbáltunk, én is rendeltem tejmentes ebédet, beszéltem a gyerekorvossal is, de nálunk nem lett allergia szerencsére, jobb ha felhívod, de tudd hogy van olyan is hogy kólikás egy baba, pár hetes korától tarthat pár hónapos koráig, ilyenkor nappal is síró görcsöt kaphat és esténként is, a kislányunknál így volt.

Ami nagyon bevált nekünk a hordozás, a járvány előtt pont kértük hordozási tanácsadó segítségét, együtt hármasban próbálhattuk ki a hordozó eszközöket, amíg megtaláltuk a Picink kedvencét. Imádott benne nézelődni, még a legvészesebb hasfájásnál is kb tíz perc hordizás alatt megnyugodott, gyakran el is tudott benne aludni.

Ami szuper volt még ha kis puha babaplédbe bepólyáltuk akkor fekve is tudott szopizni és úgy elaludt.Nálunk ezek váltak be, és valóban mire kb 10 hónapos lett, ő egy lassabb fejlődésű baba (lehet másnál 8-9 hónaposan is) már tudott babakocsival is sétálni, nem sírt benne és Apuja is levihette nélkülem.

Az első 1-1.5 év nekünk is alvás szempontjából nehezebb volt, kislányunk még alvamászó is volt, azóta ha ébred könnyen visszaaltatjuk, és hihetetlen így kb 20 hónapos korra a fejlődés. Fogod látni, még messzebb van , de már puszit ad, megsimogat, megszólít minket, átölel, a plüss állatait eteti-itatja és kezd cuki kis hangon beszélgetni ❤️, most ezt motivációnak is mesélem el Neked ♥️🤗, hogy ki tudj tartani a nehezebb időszakokban is!! Szerintem az segíthetne, de nem ismerem a családod, ha velük is tudnál beszélni és a gyerekorvossal mindenképp jó lenne, ha az derül ki hogy nem allergiás a Picid akkor már az is megnyugtató! Sok jó praktikát is írtak, ami beválhat, próbáld ki és arra is gondolj hogy minden gyerek más ❤️! Van aki imádja a babakocsit, van aki hordozóban az Anyukájához bújva nézelődne, ezt még ki kell tapasztalnotok, neki is, emiatt is legyetek türelemmel!

Kérdező, nagyon-nagyon embert próbáló dolog a babázás, főleg a legeleje, bár, ezt szinte sehol, és senkitől nem hallod a szülés előtt őszintén. Nagyon sokan éreztünk ám hasonlóan, mint te. Hiszen TELJESEN megváltozott az életed, és erre nem lehet előre, jól felkészülni. Ha pedig egy nyugodt pillanatod nincsen az ordítástól egész nap, összezárva vele, nem csoda, hogy tönkremennek az idegeid.

De tudd: ELMÚLIK. És nem arra gondolok, hogy majd évek múlva! A legtöbb esetben az első 3 hónap a legnehezebb (olvass utána a 4. trimeszternek), utána jóval könnyebb lesz a babával. Megerősödik, jobban hozzászokik a külvilág ingereihez, és már nem üvölt annyit. Én sokkal könnyebben átvészeltem volna az első 3, POKOLIAN NEHÉZ hónapunkat, ha tudom előre, hogy ez nem az egész 2 évünkre szól, tényleg csak az első 3 hónapra. Utána az én kislányom sokkal könnyebben kezelhető, és sokkal kevésbé sírós lett, pedig semmit nem csináltam másként, ő változott.

Idegileg én teljesen kimerültem akkor. Minden áldott nap! 2-3 óra hosszát altattuk esténként, mire valóban elaludt. Éjjel, ha kelt enni, akkor sem tudott visszaaludni. Nem tudtam visszaaltatni sem, csak hallgattuk a férjemmel tehetetlenül már kínunkban, ahogyan üvölt, miután mindent kipróbáltunk. Elmúlt, elhagyta. Semmit sem tettünk mi, egyszerűen ő változott.

Tehát hidd el, ez az első nagyon nehéz, ordítós időszak sokkal jobb lesz pár hónap múlva.

Ha még nem tetted, esetleg a hordozókendőt érdemes kipróbálni, vagy végső esetben a cumit, ha az megnyugtatja.

Én is sokat gondoltam rá amúgy a legrosszabb pillanataimban, hogy legszívesebben visszacsinálnám az egészet, még a baba előtti időkre. De azért ilyen "durván" nem: "Minden este úgy fekszem le h abban bízom reggelre eltűnik az életemből és vissza kapom a régi életemet." - Ha ez tényleg rendszeresen így van, érdemes lenne keresni egy szakembert.

Ezzel együtt fel a fejjel!

Piszok nehéz a "babázás", de folyton változnak a babák és totyogók, így sok nyűgtől egyszerűen megszabadul az ember menet közben. Na meg persze napról napra jobban megszereted. És ami még nehézzé teszi, hogy a nehézségeket nem kommunikálják nyíltan, így az első születése előtt nem ezt várja az ember.

Valaki kommentelt nekem egy babás fotóm alá, hogy micsoda "boldogság bonbon". Hát a röhögőgörcs elkapott. Mert legalább akkora részben fáradtság bonbon, nem alvás bonbon, aggodalom bonbon, végtelen kimerültség bonbon is. Csak ezt senki nem mondja el őszintén.

Én nagyon szeretem a lányomat, de nem lesz második gyerekem. Eleve, mindig egyet akartam. Plusz ő nagyon rossz alvó, így 15 hónapnyi alvásmegvonás után azt tudom, hogy ezt nem akarnám még egyszer kibírni (a kialvatlanságot ilyen hosszú távon). De nálunk 3-4 hós korától tényleg sok minden könnyebb lett.

Kedves kérdező!

Olvasva a kérdésed, a soraidat, illetve a hozzászólásokat, potyognak a könnyeim! Így utólag annyira döbbenetes, hogy erről az időszakról senki sem beszél, senki sem készít fel rá. Egész életemben az volt a vàgyam, hogy fiatalon legyek édesanya. Szerencsére ez meg is valósult. A várandósságom alatt sokat álmodoztam, tervezgettem az új életünket, másra sem tudtam gondolni, csak babaillatra, harmóniára. Természetesen számoltam azzal is, hogy adódnak majd nehézségek is (de nem eléggé). Amikor megszületett a kisfiam és a mellkasomra tették, csalódott voltam. Nem így képzeltem el őt (kövezzetek meg, de ez járt a fejemben). Nem jöttek a könnyek, nem tört rám az anyai érzés, csak arra tudtam fókuszálni, hogy valahogy tartsam őt stabilan, nehogy elejtsem a fáradtságtól. Nagyon sírós kisbaba volt, nappal egyáltalán nem aludt, éjszaka is káosz volt. A séta nem volt opció nálunk sem, 5 méter után szirénázva mentünk haza. Bevallom, sirattam a régi életem, pánikoltam, tartottam attól, hogy ez a hírhedt szülés utáni depresszió („csak” baby blues volt). Orvoshoz vittem a sok sírás miatt, aki azzal szembesített, hogy egész egyszerűen csak arról van szó, hogy az én kisbabám sok figyelmet igényel, időnként hasfájós is. Méginkább eluralkodott rajtam a pánik, nem találtam a helyem, úgy éreztem, hogy csődöt mondtam anyaként. Mindenki azzal bátorított, hogy 3 hónap elteltével majd jobb lesz. Egyrészt nem hittem nekik, másrészt azt gondoltam, hogy 3 hónap rengeteg idő, egy napom is a végtelenségnek tűnt. Eltelt a három hónap, közben egyre jobban kialakult köztünk a kötődés, egyre többet gyönyörködtem benne, egyre türelmesebb lettem, megtanultam őt kezelni. Kimaradt a hasfájás, egy nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott baba lett, én meg kezdtem beletanulni az új szerepbe. Sosem hittem volna, hogy egyszer lesz egy napirendünk, de lett. Ma már 8 hónapos, az emlékek is megszépültek. Minden este hálásan zárom a napot, hogy van Ő nekünk!

Kedves kérdező, légy magaddal is elnéző! Még tombolnak benned a hormonok! Hidd el, hogy idővel könnyebb lesz! 🤍🤍 Kitartást és sok örömteli pillanatot nektek!