Milyen elvált szülők gyerekének lenni?

Bátyám 8 , én 7 éves voltam, mikor elváltak a szüleim, és soha 1 percig nem kívántam, hogy bárcsak együtt lennének! Szerintem a lehető legjobb döntés volt, és örülök, hogy nem a "gyerekek miatt együttmaradunk" megoldást választották , semmi trauma nem maradt ebből, teljesen egészséges felnőttek lettünk, bátyámnak már családja van, nekem is stabil párkapcsolatom. Igaz, soha, egy rossz szót nem hallottunk Anyutól , pedig Apum elég csúnyán, a legjobb barátnőjével lépett le! ( akivel mai napig együtt van) Ha kérdeztünk válaszolt, de nem pocskondiázta őket, és egy gyerek nem buta, pontosan kialakul benne a kép, hogy ki milyen ember. Ahogy telt az idő sem igazán foglalkozott velünk Apum, ennek ellenére nem vagyunk rosszba, nem haragszom rá, azért sem, hogy elhagyott minket, én úgy érzem rosszabb gyermekkorom lett volnaha marad , és boldogtalanok a szüleim!

27/L

En 6 eves voltam amikor elvaltak a szuleim, azota sem tudom tultenni magam az egeszen. Egyikuk sem hazasodott ujra.

En a kislanyom apjatol 1 eves koraban valtam el. Nem latok rajta semmi olyan jelt, hogy zavarna, hogy kulon vagyunk. Sajnos az apjaval evente 1-2 hetet talalkozik, es a telefonon sem igen keresi, neha meg en kell hivjam, hogy telefonaljon mar a gyermekenek :(

Az ex anyossal nagyon joban vagyunk, a lanyom mindennap ott ebedel, hazit ir aztan jon haza.

5 eve van egy uj parom, akivel tokeletesen megertik egymast,pedig mar kamaszkorban van a "kicsike" :))

33/N

15 éves vagyok,3 tesóm van..

Anyu és nevelőapum mindig veszekedett,apu egy agresszív állat:S

Anyut eddig 2szer is megütötte,megrúgta,minden k*rvának elhordta a tesóim előttpedig anyu sose csalta meg aput(apuval ellentétben).,volt hogy kardot tartott a anyum feje fölé(amit ma már tagad),anyum többször is öngyilkos akart lenni.Kifele mutatja a jó,kedves,megértő embert.. Mindenki azt hiszi róla hogy ő egy jófej apuka. Pedig nem így van.. Nem iszik,nem bírja az alkoholt..

Nem ért a gyerekekhez,a mai napig nem tudja hogy pl. hol van a tesóm pizsije..

Több mint 10 éve vannak együtt anyuék... de eddig nem volt olyan nap hogy ne veszekedjenek.

Anyut rendszeresen átveri nevelőm,a gyerekek előtt úgy beszél mint egy cigány.Sőt vendégek előtt is majdnem szétverte az ajtót.

Engem soha nem fogadott el,soha nem mondta azt hogy lányom,soha nem ölelt meg. De őszintén.. a saját gyerekeit se ölelgeti mindennap:/ Egyszerűen alap dolgokra nem képes pl.leüljön a tesóimmal kártyázni.

Ma már anyuval eldöntöttük hogy nem foglalkozunk semennyire nevelőmmel.Anyunak nincs munkája(nem azért mert nem akar,hanem mert nincs lehetősége...de ez egy hosszabb történet)így akármennyire is szégyen,anyagilag függünk nevelőmtől.Ha ő nem lenne itt akkor kikerülnénk az utcára. Anyu amint talál munkát válni akar,amiben most lakunk lakás az az övé,és nevelőmnek is van egy külön örökölt lakása. Anyum mondta hogy ő egyik gyerekét sem adná ennek az embernek,aminek örülök mert egyik tesómat sem szeretném "elveszíteni".

Bocsi tőletek hogy ilyen hosszú lett,és hogy igazából ez nem válasz a kérdésre,és hogy összevissza írtam,de muszáj volt ezt leírnom,mert szörnyű érzés ez az egész,amiken keresztül mentem..

Hát az én szüleim válása iszonyú sokáig eltartott. 12-13 éves voltam, amikor anyám fogott minket a húgommal és elmentünk a dédnagymamámhoz lakni. Anya akkor nagyon sokat idegeskedett, nem éreztem jól magam, így végül valahogy elértem, hogy átkerüljek apámhoz. Fél évig laktam vele kettecskén. A jegyeim leromlottak, rossz társaságba kerültem, elkezdtem cigizni. Nem apám hibája, szimplán csak állandóan dolgozott, hogy egyedül fenn tudja tartani a nagy házat, aminek még akkor is fizették a törlesztő részletét. (Azt hiszem így hívják)

Apám megismert egy nőt, rá pár hónap múlva pedig átköltöztünk hozzá. Nagy helyváltozás volt, mert amióta az eszemet tudom, kertvárosi vagyok, (17.kerület,) a gyors váltás a 7. kerületbe nem volt túl könnyű. Az új "nevelőanyámnak" volt két fia is az előző házasságából, akikkel úgy ahogy kijöttem, de nem ez volt a fő probléma.

Tanulási problémáim voltak/vannak, nem is kevés, és ez elég ismeretlen terep volt a nevelőanyámnak, akinek mind a két fia kitűnő tanuló. A figyelemzavarom, a diszlexiám, diszkalkuliám és hiperaktivitásom elég nehéz eset volt akkor, ezek mellé pedig ment a két szülőm veszekedése a vagyonelosztásról. Nem tudtam megfelelni az alap elvárásoknak sem, így apáméknál is csak 1 évig húztam.

Átkerültem anyámékhoz, aki szintén talált magának párt. Még mindig velük élek, most lettem 19, de már koránt sem olyan idilli a környezet, mint akkor, amikor átköltöztem hozzájuk. Azóta apámnál is született egy fiú féltesóm, akivel csak nemrég találkoztam először, és anyáméknál is született egy fiú féltesóm.

Most jelenleg ott tartok, hogy jövőhéten írásbeli érettségi kezdődik, sehogy sem állok a tanulással, mert a nevelőapám takarítónőnek néz. És nem azzal van a baj, ha kér valamit, de legalább kérjen, és ne olyan hangnemben, amit ő sem akar visszahallani. Állandó a veszekedés, pici, apró dolgok miatt, szarcsimbóknak is hívott már, és az sem jó, ha beszélek velük, mert abból veszekedés van, ahogy az sem jó, ha inkább csöndben vagyok, mert így "nem vagyok a család része". (Hát egy ilyen család része nem is lennék, de ezt nem én döntöm el, még ha 19 éves is vagyok.)

Szóval dióhéjban elvált szülők gyereke lenni szar. Szar, mert nem találom a helyem a "családban" és ha még rá is segítenek az érzelmi hullámvasútra az olyan emberek, akik nem is a szüleim, akkor mindig magamban keresem a hibát, ami kihat az egész életemre.

Van egy barátom, akinek a családja teljesen normális, és ott döbbentem rá, hogy ahol élek, az nem család, csak egy gyenge utánzata. Mert az anyám nem boldog, mivel vele is néha úgy beszél a nevelőapám, mint egy kapcaronggyal, ha minket oktat ki a nevelőapánk, és úgy ordibál, hogy meg se érdemelnénk, a saját anyánk nem véd meg, mert... mert nem tudom.

Fogalmam sincs, hogy lehetne ezt megelőzni, hogy senki családjában ne történjen még csak hasonló sem, de az tuti, hogy minden gyereknek egy fellélegzés lenne, ha nem érezné úgy, hogy a saját családja idegenként kezeli. Egy otthon, ahova nem gyomorgörccsel lép be, hanem tényleg úgy, hogy ez az otthona, itt biztonságban van.