Milyen elvált szülők gyerekének lenni?

Kellemetlen, sőt!

Nagyon rossz, és a z elvált gyerek mindig irígyelni fogja az ép, boldog családban élő társait.

Nekem 3 éves koromban váltak el a szüleim. Jó formán fel se fogtam. Mindig arra gondoltam, hátha kibékülnek. Marták egymást, ugyanazokat a sztorikat mesélték, csak más szemszögből. Néha vicces is volt a többféle variációt meghallgatni. Nem tudtam eldönteni kinek van igaza. Rossz volt. Aztán egy idő után egyre kevesebbet látogattam anyámat. (apunál maradtunk: 3 gyerek) Anyám nem tudott volna eltartani. Mindig fájt, hogy nincs mellettem, és nem mondhatom ki a szót: ANYU. Ma már felnőttem. Majd 3 évvel ezelőtt rátalált a nővérem, épp akkor induló félben voltam ki külföldre a párommal. Tudtam, ha összejön odakinn, évente csak kevés időre fogok hazaugrani, és nem lesz időm elmenni meglátogatni. Egyszer meg akartam mutatni a páromnak az "igazi" anyósát. Elmentünk és meglátogattuk. Azóta nem hallottam róla. Tudom, milyen rossz volt felnőni így, így mondtam a páromnak, hogy csak akkor vállaljunk gyereket, ha úgy érezzük, együtt fogjuk felnevelni. Most várjuk az első babánkat. Kislány lesz. Azt hiszem már most úgy érzem, hogy azzal, hogy mellette maradok, olyan lesz, mintha én is visszakaptam volna egy kicsit az anyukámat.

Bocs, hogy hosszú voltam és elkalandoztam

Hát én már eléggé nagy voltam, amikor a szüleim elválltak, 16 éves asszem, szóval már nem kicsi gyerek. Engem leginkább csak meglepett a dolog, de elég hamar megszoktam a helyzetet. Nem volt veszekedés, meg semmi ilyen. Mármint így a válás miatt, mert amúgy amíg együtt éltek, azért tudtak veszekedni rendesen, apukám elég hamar felkapja a vizet pitiáner dolgokon (pl. ha valamit nem talál, vagy olyankor zavarják, amikor nem ér rá, stb.).

Mostmár 7 éve elváltak, mindkettejüknek már elég régóta van kapcsolata. Igazából teljesen jóban vannak egymással a szüleim, egy időben együtt is dolgoztak. A testvérem még anyukámmal lakik, most végez a suliban, ezért pl. az ő dolgait rendszeresen megbeszélték a szüleim, és ebből sosem volt semmi gond. Így visszagondolva nem is volt sosem olyan, hogy meg volt szabva, mikor találkozzunk apuval, mert amikor ráért, akkor jött. Szóval én nem tapasztaltam semmi negatívumát a válásuknak, sőt, az az igazság, hogy mivel én eléggé apámra hasonlítok (ami a heves vérmérsékletet illeti), amíg együtt laktunk, mi állandóan veszekedtünk egymással, viszont mióta külön élünk, a lehető legjobb viszonyban vagyunk.

Három éves voltam mikor elváltak a szüleim.

Rossz volt, furcsa volt hogy a szomszéd bácsi tanított biciklizni, és furcsa volt azt látni hogy midnenki mellett van egy "apu" de jobb mintha emlékeznék a válásra meg mikor marták egymást. Anyuval különösen jó a viszonyunk hiszen mindent együtt csináltunk. Ami nagyon rossz volt az egészben, hogy édesapám egy idejig vitt magához, aztán egyszercsak nem. és kb 6éven keresztül évente egyszer láttam- karácsonykor, vagy temetésen...

Egy idejig lázadtam a hiánya ellen és nyíltan állítottam hogy én ugyan lesz*rom, nem foglalkozik velem, nincs is rá szükségem. Aztán lassan kezdtem megérteni hogy de igenis hiányzik. A felismerés nagyon rossz volt, és beletellett két évbe mig egy olyan szintű kapcsolatot ki tudtam vele alakítani, hogy mostmár azért havonta egyszer látom, meg e-mailezünk, ilyesmi. Furcsa a kiesett idő, és alegfurcsább mikor bárki arról beszél hogy kiskorában az apukájával mit csinált. De egy az egyben, végülis örülök hogy elváltak, túl nagy lett volna a feszültség, és édesanyám mindenért kárpótolt.

Ezúttal üzenem midnenkinek akinek elváltak a szülei: szeressétek aki felnevelt midnennél jobban. nem kicsi kihívás kárpótolni egy apa/anya hiányát.

Kérdező te pedig ne félj, csak figyelj rá hogy a gyerkőcök édesapja kapcsolatban maradjon, találkozzanak egymással, és ha arra kerül a sor mindent őszintén mondj el a piciknek... Sok szerencsét!