Érzem/tudom, hogy a férjem nem szeret. Nem tudom vele maradjak-e így. Ti benn maradnátok így egy kapcsolatban?

Igen, tudom, hogy nem rosszindulatból válaszoltak, s köszönöm is. Tulképpen ezért tettem fel a kérdést ide, hogy kívülállók válaszait olvassam. S meggondolandó egytől egyig. Nem megerősítést vártam sérelmemre, hanem olyan véleményeket, amiket csak kívülállók tudnak adni hideg fejjel.

A döntést nyilván én hozom meg. S nem az a cél, hogy elszakítsam őket egymástól. Ha lenne jó köztes megoldás, az lenne a jó, de sajnos alig-alig van. Komoly sérülés nélküli pedig egyáltalán nincs. Azért mert nem tud szeretni engem, nem kívánok bosszút állni. Megerőszakolni lélekben senkit nem lehet. Ha nem szeret, hát nem szeret. Ez nem róható fel neki. (Mellesleg azt már igen, hogy becsapott és gorombáskodott. De valójában saját magát is becsapta, ha azt gondolta anno, hogy ez így működni fog.)

Nem tudom, tényleg. Két nagyon erős pólus csap össze, ami szerintem nem az érzelem és az ész, mert ez a kettő szerintem nem választható el egymástól ebben a helyzetben. Az érzelmeim és az eszem is egyszerre dolgoznak, ha a gyerekeim érdekét nézem. Az eszemre hallgatok akkor is, ha maradok és akkor is, ha nem. Pont mint az érzelmeimnél. Biztos, hogy az a jó, ha ilyen hangulatban nőnek fel a gyerekek, jó példa ez nekik? Másik oldalról, meg az elszakadás is traumát okoz. Ezt is belátom, ami szintén nem hagy hidegen.

A probléma két pólusa szerintem a tehetetlenség és az esély. Vagy a példamutatás szempontjából, hogy mit tanítsunk a gyerekeknek: a tradícionális (az asszony nagy szoknyája mindent eltakar) családmodellt, ami összetart a végsőkig, ellenben a egyenességgel és a más- és önbecsapás mentes érzelmek felvállalásával. Vagy másképp a "tartsunk ki a végletekig" kontra "időpocsékolás". stb...

De nem filozofálok tovább. 1000 bocs érte.

Köszönöm a válaszokat.

18-as NEM Őrmester! :-))

Igen, te elég közel állsz ahhoz, amit gondolok. Én sem akarom a sérelmeimet folyton felhánytorgatni, nem is teszem. Ez most egy ilyen oldal, ahol megteszem, de neki alig-alig, csak, ha már nagyon muszáj. A gorombasága sajnos a saját pszichés (orvosi) problémája, amit én itthoni "pszichológusaként" kell kezeljek. De abban igazad van, hogy reagál arra, hogy én is eltávolodtam tőle. Sajnos ez elkerülhetetlen. De nem csak ez táplálja, ő sajnos ilyen.

A menekülésben is igazad van. S ez tényleg dilemma nekem. Nem akarok menekülni, nyugalmat akarok végre. Sőt, egy ideig egyedül lenni akár, férfi nélkül.

S sajnos igen, abban is igazad van, hogy nem tudom csak úgy eldobni a sérelmeket. Borzasztóan fáj a megcsalás, annak ellenére, hogy szemet hunytam korábban már ilyesminek, na és a gorombaságok. De leginkább az fáj, hogy becsapott. És nagyon hülyének tartom magam, amiért hittem neki. Boldogan, vigyorogva, a családalapítás örömével gyalogoltam bele kipárnázott vermébe. A kötést a szememről már csak akkor vettem le, amikor sorozatban megalázott. Amióta kiállok magamért, azóta sokat visszavett, s tudja, hogy nincs több esélye. Ezért mostanság sokat tesz, hogy lehetőleg ne bántson minket. Nem mindig sikerül nekik, de legalább nem sportból gorombáskodik. Ez így szuper is lenne, de az mégis csak rondít picit a dolgon, hogy nem konkrétan miattam vett vissza, hanem, mert tart attól, hogy összepakolok és viszem a gyereket. Na látod, itthon meg én lettem az őrmester, s borzasztó egy szerep. Hát nem erre vágyom. S a gyerekeimnek sem erre van szükségük. :-(

Köszi neked is a reagálást. :-)

Kedves 24-es!

Hát...tudod, sokan mondják, hogy helyezzem magam előtérbe. De ez lehetetlen. Anyaként ez nem megy. Ha magam miatt lépnék, már rég nem volnék itt. Nem hanyagolom el magam, meg ilyesmik, de ez más. Itt az a nagy kérdés, hogy hol az a határ, ahol be kell áldoznom a "királynőmet", ha az élet egy sakkjáték lenne. Azaz mikor áldozzam be közös érdekeinkért a legnagyobb adut, a nagy családot és a múltunk szép részét, ami már nem tart össze bennünket.

Amúgy nagyon jól esett, amit írtál. Az össztűz is találó. Köszönöm.

Hát... köszönöm.

Erős asszony...hmmm...Azt hiszem értem, miről beszélsz.

Bár alkalmasságomban már nem bízom annyira.

Kedves Palm!

Nemhogy pszichológushoz, hanem pszichiáterhez is járt! Nem söpörjük a szőnyeg alá ezt a problémát. Szerencsére általában ő sem, ezen a téren. Tisztában van robbanékonyságával.

Az itthoni pszichológiát pedig úgy értettem, hogy az ő pszichiátere okított ki engem, mikor merre hány méter, mi miért van, mire vigyázzak, s hogy segítsek neki ebben stb..... Sajnos vagy nem sajnos, elég jó érzékem is van az ilyesmik lekezeléséhez.

De ebbe már nem akarok itt belemenni. Maradjunk annyiban, hogy volt min végigmennünk, s küzd ő is a "démonjaival", ill. saját magával elég rendesen.

De sajnos a kérdésem lényegén ez még nem változtat: azaz ettől ő még nem szeret engem úgy. Ha csupán a dühkitörések miatt lenne olyan velem, amilyen, azt fel tudnám fogni, de ő a "hétköznapokban" sem tudja felém azt a szeretet és vonzódást megadni, ami egy párkapcsolatban elkelne.

Egyszerűen, tök nyilvánvalóan lehet ezt érezni. Ennyi.