Hídra menjek, vagy ne?

"így találta jobbnak". Ez így van. Megtudtam, hogy szépen nyugodtan építgetik vissza a kapcsolatukat. Neki adott esélyt, nem magunknak. No comment. Már belátom, hogy sokat hibáztunk mindketten. Én is, ő is. Egyformán. És haragudtunk egymásra. Erre elkövette a leghülyébb lépést, ahonnan nincs visszaút. Pont oda ment, ahhoz az emberhez, aki azelőtt tönkretette a párom életét! El tudtok képzelni ennél nagyobb megalázást? Tiszta kép. A szomorú az, és hülyézzetek le nyugodtan, tudom magamról én is, de ennek ellenére rettenetesen hiányzik nekem, egyre jobban! Egyre inkább csak a szép emlékeink élnek bennem róla. Mégsem engedhetem vissza! Másodjára sem menne, már a körülmények is mások, még több nehézség lenne, hamar belebuknánk. Erre a nyakamat teszem.

Viszont ami a lényeg, hogy a gyermekkel kapcsolatban teljesen pozitív, teljes mértékben támogatja a láthatást. Én pedig biztosítottam afelől, hogy mindent meg fogok adni a gyermekemnek, amire szüksége van. Ha minden igaz, a születésénél is ott lehetek. Igaz, biztos vagyok benne, hogy az a nagyszerű ember meg fogja tiltani. Aztán még ki tudja, mit hoz a jövő... A kedves férj úgyis elkezd munkálkodni, és rá fogja venni őt, hogy tiltson el szép lassan. Hozzáteszem, jogi úton nem tudom elintézni a szabályozott láthatást. Csak a párom jószándékára van bízva az egész.

Nem tudom, ki küldött Titeket!? Mind jó, együttérző, segíteni akaró igazi EMBERek! Egyetlen rossz szándékú hozzászólás sem érkezett. Köszönöm!

Érzem én is az apás szülés körüli problémákat. Ha a férj lesz bent, valószínűleg beledöglök a lelki fájdalomba, hogy a gyermekem születésénél nem én, az igazi apja lehetek ott. Viszont a másik fél helyzetébe is belegondoltam. Ha én leszek bent, ő fog hülyét kapni, hogy én szolgálok támaszul a feleségének, én masszírozom, én tartom a fejét, stb. Viszont korántsem olyan a viszonyunk, hogy egy fedél alatt meg tudnánk lenni, még abban a helyzetben sem. Én már többször próbáltam úgymond békét kötni vele, hogy a történtek ellenére próbáljunk már emberként viselkedni, de sajnos az ő intelligencia-szintjéhez ez sok. Nem magamat akarom fényezni, de tényleg egy "kinyírlak te k>csök, osz megdöglöl" színvonalon mozgó egyén.... Másrészt ha én leszek bent, ott okvetlenül egy szoros kötelék alakul ki az anya, és aközött, aki ott van a nehéz órákban. Utána hogy megy haza mindenki a saját helyére??? Szóval ugyan kértem a páromtól, hogy hadd legyek ott, de aztán másnap szóltam neki, hogy gondolja át nyugodtan, és elfogadom ha úgy dönt, ne legyek ott. Még várom a válaszát. Biztos, hogy az eddigieknél is nagyobb fájdalom lenne, ha ez kimaradna az életemből, ez az első életpillanatban köttetett apa-gyermek kapcsolat.

A másik nagy gondom még mindig megvan: hogyan engedjem el őt, ha már egyszer így döntött? Hiszen itt nincs olyan megoldás, hogy soha többé nem keresem fel, elkerülöm a környékét is, és majd idővel mindkettőnk a helyére kerül. A gyermekemhez járni fogok, tehát találkoznunk is kell. Az pedig nem fogja hagyni a sebeink begyógyulását, a továbblépést. Volt már nemrég egy találkozásunk, és az mindent bizonyított. Láttam rajta, és mondta is, hogy mennyire felkavarta a találkozás. És hát én sem tudtam titkolni, hiába tervezgettem, hogy mekkora kőszobor leszek!!! Azóta megint volt 1-2 "csodás" éjszakám... Hiába, szeretem és kész! De tudom azt, hogy ha szeretem, tudnom kell elengedni. Hiszen ez most olyan helyzet, ahonnan nincs visszaút. Megtette azt a lépést, ami lehetetlenné tette a dolgok rendbetételét, de elengedni sem tudjuk egymást. Nem tudom. Talán valahogy el kell érnem, hogy utáljon meg végleg valamiért? Vagy én hergeljem magam, hogy gyűlöljem már őt a történtek miatt? De nem tudom gyűlölni, hiszen közösen rontottuk el a dolgokat. Ő erre hozott egy nagyon rossz döntést. Bedőlt a volt férjének, aki hónapokig ostromolta a páromat a nyavalygásaival. Erre megsajnálta, és visszament. Itt már nincs olyan, hogy "bocs, de mégsem maradok". Bármilyen is az az ember, egyszerűen nem tehet ilyet ember emberrel. Hogy elveszti, majd visszakapja a párját, majd megint elveszti. Az első elvesztés tiszta dolog. Sz_r volt az életük, kihasználás, alázás, stb. miatt. Ezt nem is lehet egy életen keresztül viselni. De a mostani helyzetben, amikor mindent szépen, jól csinál, milyen jogon, milyen alapon hagyja ott megint? Az persze más kérdés, hogy meddig tudja mutatni ezt az álcát. Mert a párom nem tudja, de én tudom, hogy ez csak ideig-óráig tartó álca, úgyis ki fog bújni a régi énje....

Köszönöm, hogy gondoltok rám!

Igen, a gyermekem megszületett időközben! És bárhogy is áll a helyzet a "párommal", nem lakunk együtt, nincs velem a gyermekem, mégis boldog vagyok! Különös dolog ez... Nem gondoltam volna, hogy tudok majd így érezni. Tartottam nagyon ettől a helyzettől, hogy mi lesz akkor amikor megszületik, és nem lehetek vele... De megszületett, gyönyörű szép egészséges gyermek, és most ez a legfontosabb számomra. És az, hogy bent lehettem a születésénél! Ez nagyon fontos, és nagyon nagy, egy életre szóló, meghatározó élmény! Meg is köszöntem már a "páromnak" sokszor, hogy a helyzet ellenére így döntött, és kiállt azért, hogy én lehessek ott. Ott mindketten tisztában voltunk a helyzettel, nem firtattuk a sértődöttséget, a miérteket. Csak arra figyeltünk, amiért valójában ott voltunk. És a helyzet ellenére úgy működött ott minden, ahogy kell. Én támasza, segítsége voltam, mellette voltam, és a gyermekemmel az első percben megkaphattam azt a láthatatlan kapcsot... Szerencsére azóta is elég sokszor láthattam őt, mindig értelmesen, nyugodtan meg tudjuk beszélni, és megtalálni az alkalmat a láthatásra. Kettőnkkel kapcsolatban pedig... Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy innen egyelőre nincs visszaút, mert most még nehezebbé válna minden, ami azelőtt sem ment. Majd talán egyszer, talán évek múlva....

Az, hogy miért nem kerülhet a nevemre a gyermekem? Nos, van a jog, és van az igazság, két idegen dolog :-(. Van az "apaság vélelme" nevű dolog, ami szent, és sérthetetlen. Akinek a nevére anyakönyvezik a gyermeket (házassági anyak.kiv. alapján), annak az apaságát nem lehet megtámadni. Hiába kezdeményeznék pert, élből elutasítaná a bíróság a fentiek miatt. Csak az a módja, ha a férj indít pert, amiben én teljes hatályú apasági elismerő nyilatkozatot teszek, úgy kerülhet a nevemre. Kértem is a "páromtól", hogy beszélje ezt meg a férjével, és indítsák el a pert, mert szeretném, ha az én nevemet viselné a gyermekem. ..persze gyerektartás is lesz ezzel együtt, de hát ez azt hiszem természetes, hogy vállalom...

Még egyszer, köszönöm szépen mindenkinek a támogatást, emberi szavakat, nagyon, de nagyon sokat jelentett (és jelent) számomra!

Köszönöm!