Miért tűnnek olyan boldogtalannak a gyermeket nevelő nők?

Szerintem sokak számára ismerős ez a kép: buszmegállóban, bevásárlóközpontban, vagy egyáltalán a nyílt utcán az anyuka kézenfogva sétál a kisfiával/kislányával, a gyerek sír valamiért, az anyuka meg folyamatosan ingerülten beszél hozzá("Ha nem hagyod abba, felpofozlak!", "Ha hazaértünk, majd kapsz apádtól, azt' nézhetsz!", meg hasonlók), erre a gyerkőc még jobban sír, az anyja meg rángatni kezdi, még jobban kiabál vele... Látszik, hogy olyan feszült a légkör köztük - aztán ki tudja, hogy a négy fal között ez mennyire gyakori náluk.

Nem úgy tűnik ezekből, hogy a gyereknevelés olyan hű, de nagy boldogságot okozna a szülőknek.(Érdekes módon ha az apukával van a gyerek, akkor tök aranyosak szoktak lenni, akkor nyoma sincs a szigornak, tök idillinek tűnik minden, nevetgélnek, stb. Észrevettétek már ti is? Mintha az apukával jobban érezné magát a gyerek.)

Azért az ilyeneket látva a még gyermektelenek kétszer is meggondolják, hogy tényleg érdemes-e gyermeket vállalni, mert nyűgnek, tekernek tűnik az egész. Mit gondoltok erről, ti is észrevettétek ezeket?

Miért van az, hogy az apukájával látszólag jobban elvan a gyerek, mint az anyukájával?