A gyermeküket egyedül nevelő nők egy része mire fel panaszkodik?

Azért vannak, akik csak papíron kapják azt a gyerektartást, de a gyerek apja már régóta tartozik vele, gyerekneveléshez nem csak pénz kell, de nyilván az is szükséges. Egy volt osztálytársnőm pl. anno azért panaszkodott, mert az apa nem is kíváncsi a gyerekére, lelépett, nem is látogatja, a gyereknek nyilván fontos lenne. Én megértem, hogy válogat, még ha naivan is ment bele fiatalon abba a házasságba, és egyedül hagyták a gyerekkel, de következőre már azért megbízhatóbb társat szeretne. Remélem, megtalálta a megfelelőt.

Biztos vannak olyanok is, akik csak le akarják húzni az exet utolsó fillérig, és a következőt is fejőstehénnek akarják nézni, de van, akinek van alapja arra, hogy válogasson és ne legyen mindegy, kivel jön össze, ha levonta a tanulságot a korábbi esetből.

Gyerekem még nincs, de minél idősebb vagyok, annál válogatósabb. Amit húszévesen tolerál az ember, az harmincévesen már válóok.

Plusz nem látom be, egy gyerek miatt miért kellene az embernek megalkudni. A megalkuvásból született kapcsolatok boldogtalanok és/vagy válással végződnek. Akkor meg mi szükség rájuk?

Én azért sokukat megértem. Az általam ismert elvált, gyerekes nők nagy része átlagos, átlag fizetéssel rendelkező, az elején kedvesnek, rendesnek tűnő férfit választott, akik annyira akarták a babát házasságkötés után! Aztán, mikor már ott volt a baba, megunták a hozzá tartozó nehézségeket, hogy sok a gond vele, anyagilag is nehezebb, a szabadidő is kevés, aztán szépen megpattantak, a gyerektartás meg zsenánt nekik. Nem egy le is mondott a saját gyerekéről, csak hogy ne kelljen fizetni.

Én speciel áldom a józan eszem, hogy az első nagy szerelmemtől nem lett gyerekem. Ő sem volt gazdag, alkalmi munkákból tengette magát, csak én dolgoztam. Alacsony volt, kövérkés, mikor először megláttam, nem is tetszett. Lelkileg fogott meg, mert egy erős, ugyanakkor érzelmes, törődő, ragaszkodó, kedves, vicces, udvarias férfinak tűnt, akivel egy hullámhosszon voltunk. Aztán mégis megunta a kötöttséget, már az sok volt neki, hogy együtt lakjon valakivel. Csakhogy ez jóval az összeköltözés után derült ki. Szerencse, hogy nem lett baba, pedig beszéltünk róla (mondjuk tőle gyerektartást sem kaptam volna).

Másfelől a gyerektartásról:

Az a gyereknek jár, nem anyunak és nem is akkora összeg, hogy dőzsölni lehessen belőle.

Én inkább azt tapasztalom, hogy aki elvált már egyszer, az általában nehezebben bízik, ezért nehezebben is talál párt. A "választék" is kisebb már természetesen, nem mindenki neveli szívesen más gyerekét.

Én is messze vagyok még a gyerekvállalástól, de elváltak a szüleim: a gyerektartás rám 11 ezer forint volt havonta (ez 3 éve volt utoljára, nem 30 éve).

A mostohám 11 éves koromtól molesztált, mondjuk igaz, hogy az én anyámnál ez nem is volt kizáró ok.

Mikor összejöttek nem volt munkája a mostohámnak, azóta se sok, viszont lett 4 hitel az évek során.

Egyébként az itt leírt férfi tapasztalatok alapján pont az van, hogy állítólag az anyák akaszkodnak mindenkire rá, legalábbis sok ilyet olvasni.

Attól még hogy anyák nem kötelező az első férfira rávetni magukat, ahogy a férfiaknak sem.

Te még nagyon fiatal és/vagy tapasztalatlan lehetsz. Főleg a gyereknevelés terén. Ketten sem könnyű, egyedül nagyon nehéz eleve. A férfiak nagy részének teher, ha már van gyerek. Minimum alkalmazkodni kell hozzá, az első pillanattól. Egy normális nő pedig mindig is úgy keres párt, hogy a gyerek szempontjai is sokat nyomnak a latba.

De ezt nem fogod érteni, mert nem vagy anya...

Tudod, kérdező, az a baj, hogy amíg nem ismersz senkit alaposan, addig nem ítélkezhetsz, hiszen nem tudod, mi váltotta ki nálad azt, ami most van, az érzések, a válogatás. Vannak dolgok, amikről az ember csak egy szűk körnek mesél, akikben megbízik, és nekik sem biztos, hogy szívesen, csak ki akarja adni magából, nem mindenki olyan, hogy képes bárkinek panaszkodni. Másoknak inkább kicsit szépít, óvatosabb, főleg, ha ismerkedik, ne egyből azt szűrjék le, hogy ez egy problémás ember, és menekülőre fogják már az elején.

Ha ezt az ismerősömet nem ismerném eléggé, én is mondhatnám, hogy mire föl panaszkodik, de így, hogy jobban ismerem a sztorit, neki adok igazat, hiszen van alapja, csak nem veri nagy dobra. És ezzel szerintem sokan vannak így (és vagyunk így akár más téren is).

Szerintem akikről te írsz, az ha igazán mélyen belelátnánk, leszűkíthető egy adott körre, de nem a többségre.

Aki egyszer megégette magát (főleg, ha gyereke is van és fontos neki), az körültekintőbbé, gyanakvóbbá és óvatosabbá válik.

Van egy nő a lépcsőházunkban, már unokája is van, nem tudom, hogy nyugdíjas-e már, de minden esetre közel van hozzá, de nagyon jól tartja magát, megjárta már pár pasival az életben, kívülálló könnyen ítélkezne fölötte, nekem viszont mesélt, és azt mondta, hogy ő él inkább külön, de pasival még egyszer össze nem költözik, akkor sem, ha kapcsolatban vannak.