Azokat kérdezem, akik értelmes férfinak mondják magukat, még sincs barátnőjük. Nekem ezt honnan kéne tudnom?

82%-os: Azt gondolom, hogy nagyon torz a gondolkodásod és téves elképzeléseid vannak az önbizalomépítésről.

Először is: a jelenlegi önértékelésed sok év, évtized alatt alakult ki, azt nem lehet egy-két beszélgetéssel megváltoztatni. Több évnyi, rendszeres és kitartó munkával lehetséges. Te tényleg azt várod, hogy egy vadidegen ember, akinek ebből semmi előnye nem származik, heti rendszerességgel találkozgasson és beszélgessen veled 2-3 éven keresztül? Mert ennyi idő és energia az önértékelés átprogramozása!

Aztán: amikor az ember önértékelése elkezd nőni, akkor bizony átesik a ló túloldalára, és harcolni kezd azzal, aki korábban támogatta. Ez szükségszerűen része a folyamatnak. Egy átlagembertől nem várható el, hogy ezt kezelni tudja, ugyanis még képzett terapeutáknak is feladja a leckét. Ha pedig nem jól kezeli, többet árt neked, mint amennyit használ.

És engedtessék meg, hogy bökje a csőrömet az elképzelésed, mivel én hasonlóan alacsony önértékeléssel 3 évig jártam pszichológushoz, rengeteg időt, energiát és pénzt fektetve a fejlődésembe, utána pedig lett jó kapcsolatom. Te meg azt várod, hogy neked mindez alanyi jogon járjon, csak mert sz*r gyerekkorod volt... nekem is az volt, éppen ezért fordultam szakemberhez és dolgoztam erőn felül a változásért. Nem volt sok pénzem, mínuszban voltam, amikor belevágtam, de menet közben - ahogy nőtt az önértékelésem - az anyagi helyzetem is javult.

Macerás? Igen. De nem kifogásokat kerestem és nem idegenektől vártam, hogy mentsenek meg, hanem olyan emberhez fordultam, akinek ez a dolga, megvan hozzá a szakmai tudása.

Előtted is nyitva van ez az út, és járható. Vagy ülhetsz és panaszkodhatsz, hogy jaj, senki nem hajlandó segíteni neked...

#31: Jártam pszichológushoz, pszichiáterhez is (mert a pszichológus azt mondta, próbáljuk meg ezt is, de hülyeség volt), egyáltalán nem alanyi jogon várok el semmit. Viszont ha sokan adnak csak egy pici pluszt (mondjuk többen összeülnek veled néha beszélgetni), akkor abból szerintem valamelyest lehet építkezni, hiszen jönnek a pozitív visszajelzések. Nem minden alkalommal ugyanaz, hanem lehet más-más, de még csak találkozni sem kell hozzá.

Amúgy ha nem idegenektől vártad, hogy megmentsenek, akkor minek mentél pszichológushoz? Hiszen ő is idegen volt, és tőle vártál segítséget. Másrészt meg ha egy pszichológus segít megváltozni, akkor nem pont ő mondja meg, hogy miben kellene fejlődnöd, és nem így javul az önértékelésed (persze némileg áttételesen)? Csak mert olyan, mintha saját magad ellen beszélnél. Nem idegenektől vártál megmentést, de egy idegenhez fordultál, és ha változtatni akartál önmagadon, akkor valamilyen formában mégiscsak megmentésben reménykedtél, hiszen a "régi" önmagaddal rossz úton jártál. Továbbá: ne egy idegen mondja meg, hogy miben fejlődj, de mégis egy idegennek köszönhetően fejlődött az önértékelésed. De egyébként egy "normális" ember szerinted nem másoktól teszi függővé bizonyos értelemben a saját önértékelését? Mert ha pl. iskolában megdicsérnek, mert jól feleltél, akkor az növelheti az önértékelésedet, tehát a külső hatások fognak hatni rád. Vagy ha gyerekkorban a szüleid sokat dicsértek, mert jól csináltál valamit, akkor ezzel is olyan mintákat építesz be, amikkel tkp. másoknak akarsz megfelelni, hiszen számodra az lesz normális és követendő, amit mondjuk a szüleid is annak tartottak. Szóval szerintem pont hogy a külső hatásoktól nem lehet függetleníteni az önbecsülést. Pl. egy jó tanulónak is simán lehet rossz önbecsülése, mert őt nem dicsérik meg az iskolában, otthon, hiszen "természetesnek" veszik a tanárok, a szülők, hogy jó jegyeket kap, de mivel neki nem jut elismerés, pozitív visszacsatolás, így rosszul is érezheti magát. Szerintem az ember identitásépítésében önbizalomfejlesztésében igenis nagy szerepük van a pozitív külső visszacsatolásoknak, normális esetben ezt mindeni megkapja már gyerekkorától kezdve a családtól, rokonoktól, pedagógusoktól stb., csak nem tudatosul benne. Az emberbe tudat alatt beleépülnek a minták, elvárások, "jó" és "rossz", úgyhogy én azt gondolom, hogy az identitásod nem egy másoktól független valami, hanem az alapjai már gyerekkortól kezdve rögzülnek. Aztán vagy lesz önbecsülésed, vagy nem.

"Amúgy ha nem idegenektől vártad, hogy megmentsenek, akkor minek mentél pszichológushoz? "

Szakemberhez fordultam és fizettem a professzionális segítségért. Egy másik válaszadó hasonlatával élve: ha csöpög a csap, akkor sem az utcán szólítok le valakit, hogy jöjjön és szerelje meg (ingyen), hanem hívok egy szakembert.

"Másrészt meg ha egy pszichológus segít megváltozni, akkor nem pont ő mondja meg, hogy miben kellene fejlődnöd, és nem így javul az önértékelésed (persze némileg áttételesen)? "

Nem. A terápia abszolút nem így működik (bár sokan azt hiszik - akik ezt várják a terápiától, azok hagyják abba idő előtt. Gondolom, nálad is ez volt... nem kaptál kész recepteket, ezért feladtad. A terapeutám hitvallása: "Ha megmondanám a pácienseimnek, hogy milyennek kell lenniük, akkor elvenném a lehetőséget tőlük, hogy önmaguk lehessenek."

Amit a pozitív megerősítésekről, visszacsatolásokról írsz, az mind igaz, csakhogy akinek gyerekkorban kialakul a negatív önértékelése, azt dicsérheted agyba-főbe, nem fog átmenni. Számtalanszor voltam tanúja, amikor egy alacsony önértékelésű embert sorozatosan dicsértek, mire ő elkezdte magát ostorozni. Meg kellett tőle kérdezni, hogy hallotta-e, amit mondtak neki. (Mondjuk ehhez már megint csak terapeutának kell lenni, hogy ezt a kérdést százszor feltegye valaki, mire EGY dicséret nagy nehezen célt ér. ÉVEK!)

És elárulom, a párom is rettenetesen alacsony önértékeléssel rendelkezett. De amikor összejöttem vele, már egy éve járt pszichológushoz és lehetett látni a fényt az alagút végén. Még így is nagyon nehéz volt vele - néha még most is az. Valószínűleg nem is lett volna hozzá türelmem, ha én magam is nem jártam volna végig ezt az utat, és nem ismertem volna a fokozatait. ÍGY lehet és érdemes valakibe erőt önteni: ha egyébként is dolgozik saját magán. Intenzíven, kitartóan. Anélkül semmi értelme. Mert volt olyan barátnőm, aki hasonló típus, évekig próbáltam erősíteni, aztán feladtam, mert úgy éreztem, az én energiáimat szívja le. Számtalanszor ajánlgattam neki, hogy forduljon szakemberhez, néha meg is ígérte, de nem ment. És nekem elfogyott az erőm, hogy támogassam. Úgy éreztem, hogy egy feneketlen kútba töltögetem a vizet, totál eredménytelen volt. Pedig éveken át csináltam. De nem vagyok szakember és nem vagyok Terézanya sem: az emberi kapcsolataimban én is szeretném jól érezni magam, nem pedig folyamatos panaszkodást hallgatni. Ha elment volna terápiára, bizonyára kitartottam volna mellette, és támogatom, ahogy csak tudom. De így, hogy tőlem - meg másoktól - várta, hogy "mentsük meg", nem ment. Idővel mindenki feladta. (Beszéltem másokkal is róla, ők is ugyanezen a véleményen voltak, hogy ezt nem lehet ép ésszel bírni... ha ő nem akar változtatni magán, akkor főjön a saját levében, de minket ne húzzon le). Ez a barátnőm olyan volt, hogy ha dicsértem, akkor úgy pattant róla vissza a dicséret, hogy szinte fájt. Egy alacsony önértékelésű embernél egyszerűen NEM MEGY ÁT.

Viszont egy hatékony terápiával ezt meg lehet változtatni. Változott az én önértékelésem is, a páromé is, és más ismerőseimnél is láttam, milyen sokat számít a szaksegítség.

Nem, nem mondták meg, hogy milyennek kell lennünk. Mi magunk építettük fel önmagunkat, megkeresve a saját erőforrásainkat!

82%-os, összevissza beszélsz, de egészségedre. Hirtelen mindenki felelőssége lett, hogy milyen önértékelésed lesz, de az a probléma, hogy eddig csak a nőktől vártad volna a segítséget. Akkor most hogy is van? :) Ha az egyetlen amit a tanultál a pszichológusnál, az a személyeskedés, akkor ne fáraszd magad, nem túlzottan érdekel, mert pontosan tudom, hogy egy anonim oldalon senki nem fogja megmondani, hogy milyen vagyok az életben.

Pontosan azt a sztereotípiát erősíted, hogy a nőknek kell mindent megoldani. Téged nem zavar, hogy konkrétan felveszel egy szülő-gyerek viszonyt a nővel? Ahogy sok más férfi is a kapcsolatokban, de persze aztán elvárják, hogy igazi férfinak kezeljék őket. Egy nőnek miért nem magyarázza el egy férfi sem kedvesen, türelmesen, apró noszogatásokkal, motiválva, hogy mi a dolga az életben, hogy mit kell csinálnia a férfiakkal, a párkapcsolattal, a konyhában, a szexben? Nekik miért kell ezt alapból tudni? És miután én felépítettem az illetőt, nekem ki fog apró elismeréseket adni, hogy meglegyen a napi adagom? Mert az illető tuti nem. Az ilyen emberek annyira el vannak merülve a saját önsajnálatukban, hogy ilyenekre nincs idejük.

Nem tudom honnan vetted, hogy idegeneknek próbálok segíteni. Ismerősökről van szó, akikkel jól elvagyok amikor éppen nem azt ecsetelgetik, hogy egyedül fognak megrohadni. De attól mert valaki ismerős még nem tudom az egész lelki kapacitásom és életem rááldozni.

A kérdezővel is egyetértek, nem mehet oda az ember minden idegenhez, hogy hé, nem vagy te véletlenül érdekes és értékes? Aki mondjuk egy egyetemen vagy munkahelyen hozzá sem szól senkihez, órán nem mer megnyilatkozni, az nem tudom mit vár, valóban nem vagyunk gondolatolvasók. És igen, én is elmondom a családomnak, hogy mi van velem, mit csinálok, mit gondolok. Nem ez lenne a természetes? Beszélgetésnek hívják. Ők is elmondják nekem.