Más is van úgy hogy egyszerűen nincs hol ismerkednie ?

"Ami érdekes ennél a társkeresésnél, mindenki a másikra mutogat és panaszkodik, legalábbis én így látom"

Ezt én is hasonlóan látom, hajlamosak vagyunk mindig és minden hibát a másikban keresni, az önreflexióra pedig képtelenek vagyunk. A beszélgetések is sokszor hiányoznak. Gyakran elképedek, hogy milyen banális párkapcsolati kérdéseket tesznek fel vadidegen embereknek itt a gyik-en is ahelyett, hogy azokat egyszerűen megkérdeznék a társuktól. Nincs kommunikáció egymás között, vagy ha van, nem őszinte, vagy az ugyan, de csak sekélyes. Inkább megbeszélik a publikummal (ahol a részletek ismerete nélkül sokszor vak vezet világtalant), ahelyett, hogy este lefekvés után nem a tévével hajtanák álomra a fejüket, hanem egymást átkarolva beszélgetnének egy fél órát kötetlenül, egymás mellett durmolva. Minden este. Állítom, a kapcsolati problémák 80%-a megoldódna.

(32-es voltam)

Én nemrég lettem 19.

Középiskolában szinte lány osztálynak számítottunk: 26 lány és 2 fiú volt, akik közül az egyik meleg volt, a másikkal meg a kutya se állt volna össze. Mivel jó tanuló osztály voltunk, és ez mások előtt minden rendezvényen ki volt emelve, így a többiek fújoltak ránk, mi voltunk a nyomik, a stréberek, és senki még csak barátkozni se akart volna velünk. Plusz abban az időben nem nagyon erdekelt a divat, a smink, a legócskább ruhákban jártam. Most nyár óta kezdtem el dolgozni és költeni magamra. Viszont már nincs kinek kiöltözni, mert még jobban nem vesz észre senki sem. Dolgoztam pár hónapot cba-ban, ott hiába mosolyogtam rá mindenkire, maximum a vénasszonyok viszonozták, a fiúk/férfiak nem voltak rá vevők. Mondjuk ki jönne össze a boltos lánnyal? Senki. De azért reménykedtem, hogy valaki elkéri ha nem is a telefonszámom, de a snapchat nevemet. Hát nem kérte el senki.

Hétfőtől dolgozom egy cégnél. Az még hagyján, hogy szinte csak nők dolgoznak itt, de olyan szintű korkülönbségek vannak, hogyha minden nő férfi lenne, akkor se találnék párt. A legtöbb itt dolgozónak tőlem idősebb gyerekei vannak. Van, aki már nagymama, nagypapa. És akkor még nem számítottam bele, hogy ki házas, ki foglalt.

Járok konditerembe, ott is idősebb csávók vannak sokkal, akik esetleg szóba jöhetnének, azoknak én nem jönnék szóba. Szóval marad a magány.

Azt vettem észre eddigi pályafutásom alatt, hogy aki állandóan csak nyekereg és sajnálja, sajnáltatja magát, attól magas térddel menekülnek a potenciális társ-jelöltek, főleg a nők az ilyen férfiak elől. Mindenki arra törekszik, hogy az erőset, a jót, a reménytelit válassza. Szánalomból maximum friendzone -ba van esély bekerülni, de onnan már nincs átjárás a szerelembe. Amikor épp magam alatt voltam, untam az életet, és nyűglődtem a társtalanságtól, a nők menekültek a közelemből. Amikor valami siker ért, vagy egy reményteli kapcsolat került kilátásba, és érezni lehetett rajtam a feldobottságot, érdekes módon minden nő tapadni kezdett, azonnal ismerkedni akartak, régebbi nőismerőseim is érdeklődtek, mi van velem, nem találkozunk-e. Ez szomorú, de így működik a világ, ehhez kell alkalmazkodni.

A legjobb társkeresés az, ha az ember lelkesedik valamiért, él, csinálja a dolgait, és nem csak azért, hogy ezzel társat találjon, hanem önmagukért. Ha halad valamerre, nem csak pang, ha a haladás közbeni sikerek önbecsülést adnak neki, és energikus lesz, maguktól jönnek a lehetőségek is. Persze aki az egész életét gép előtt tölti (és nem erőssége a társkeresős ismerkedés), annak célszerű kicsit nyitni kifelé. Eljárni fesztiválokra, koncertekre, sporteseményekre, klubokba, és kötetlenül szóba elegyedni másokkal, társaságokkal, elmenni utazgatni, kirándulni olyan helyekre, ahol vannak vegyes nemű emberek. És hiába írják páran, hogy nem lehet BKV -n ismerkedni, nekem többször is összejött, ahogy vonaton is, buszmegállóban is, közparkban és kiránduláson is. És nem, nem vagyok Adonisz, se fotómodell. Jó magas vagyok és sportosan vékony, de semmi extra nincs a kinézetemben, farmerban, 10 éves pólókban szoktam járni,élőben a dumám se valami fényes, zavaromban totál hülyeségeket beszélek nőkkel, röhögnek is rajta.

Eddigi tapasztalataim alapján azt tudom mondani más férfiaknak, hogy a legjobb stratégia az őszinteség: nem kell vetíteni, természetesen kell kommunikálni, nyíltan, öniróniával, vállalva azonnal a hibáinkat, gyengeségeinket, és éreztetni, hogy velünk is lehet őszintének lenni. Kerülni kell az akaszkodást, a számon kérést, az üres, semmitmondó smalltalkot, a menősködést, sosem követelőzni, nem duzzogni. El kell felejteni az önéletrajz-szerű monológokat és a szexuális témák erőltetését.

45, F