Tud bárki olyan REÁLIS indokot mondani, ami miatt rosszabb lenne ma Magyarországon a nőknek, mint a férfiaknak?

60: Természetesen vannak, ahogy vannak olyanok is, akik pedig nőket nem molesztálnak, maximum csak szóban, esetleg füttyögetéssel. Férfiakat viszont előszeretettel aláznak, akár tettlegességgel is.

Mert ha az egész mögé nézünk, akkor a cél minden esetben a dominanciájuk kifejezése, a másik felett. Nőknél legtöbbször azzal, hogy szexuálisan uralják, vagyis a nőiségükben alázzák le. Férfiaknál pedig a "férfiúi önképet" rombolják le, vagy minimum ebben okoznak sérülést.

Olvastam már több molesztálós történetet, beszéltem is ilyen nővel és nekem az jött le, hogy nekik sem maga a fizikai aktus volt ami annyira fájt (ezek nagyon is rövid "együttlétek"), hanem maga a megalázás. Az, hogy a beleegyezésük nélkül, sőt a kifejezett tiltásuk ellenére tették velük azt, amit és ő tehetetlen volt. Tehát a legtöbb esetben maga a lelki része a döntő, ami férfiaknál ugyanígy megvan.

Ez a kérdés egyébként egy tipikus "semmi értelme, csak kifacsartan lehessen oldalakon át parttalanul vitázni" típusú agymenés.

Körülbelül ugyanaz, mintha azt kérdeznéd:

- Tud bárki olyan REÁLIS indokot mondani, ami miatt rosszabb lenne ma Magyarországon melegnek mint heterónak?

vagy:

- Tud bárki olyan REÁLIS indokot mondani, ami miatt rosszabb lenne ma Magyarországon alacsonynak mint magasnak?

stb, stb....

"És akkor traumák nélkül adhatott volna esélyt a nő kevésbé handsome, kevésbé popular és kevésbé charming srácoknak is, aki tisztelte volna a határait és felfogta volna ELSŐRE IS, hogy a nem az nem."

Kvára nincs összefüggés.

Engem egy kifejezetten ronda, szociálisan hátrányos helyzetű srác bántalmazott. Pont azért adtam esélyt neki, mert soha nem jött ki semmi jó a dologból azokkal, akikér oda meg vissza voltam (külsőre). Csak ott a bibi, hogy akkor még csak tini voltam. Az előnytelen, kitaszított srác pedig nagyon rendesnek tűnt, egész éjszakákat beszéltünk át, amolyan "legjobb haver" volt. Aztán adtam esélyt a dolognak, mert sok olyan sztorit hallottam, hogy elsőre nem is tetszett embereknek külsőre a párjuk, de úgy beleszerettek a lelkükbe, hogy szépnek látták már őket. Még anyukám is így volt annak idején apukámmal. Gondoltam, miért ne történhetne meg velem is.

Nemhogy nem történt meg, hanem pár hónap alatt kijött a srác igazi arca. Odáig nem jutott a dolog, hogy meg is üssön (távkapcsolat volt, csak hétvégén találkoztunk), de undorítóan, trágárul beszélt velem, zsarolt, folyamatosan leépítette az önbizalmam, pikk-pakk az lett az abból, hogy mennyire örül, hogy végre egyszer lehet barátnője, ráadásul gyönyörű és értelmes, hogy én csak egy gyenge közepes, irritáló csaj vagyok, és örüljek, hogy nem dob ki.

A legvégén egyszer meg is erőszakolt, amikor beteg voltam, és amiatt nem akartam szexelni. Utána dobtam ki.

A szakítás után halálosan fenyegetett, öngyilkossággal zsarolt. Felváltva próbálta visszakönyörögni magát, aztán pedig oldalakon át fröcsögött írásban, hogy egy béna csaj vagyok hatalmas arccal, és soha nem fog olyan pasika szóba állni velem, akikért ácsingózom, legjobb esetben is csak megbaxnak, aztán azt is letagadják, hogy valaha is láttak.

Miután összeraktam magam ezek után, sok pasival ismerkedtem, és nem, nem volt összefüggés a személyiség és a külső között. Maximum annyi, hogy a bénább külsejűek között több volt a facsart, frusztrált fajta bántalmazó (olyasmi, mint az exem, némelyik enyhébb, némelyik durvább formában), míg a jóképűek között több volt az olyan, aki inkább simán türelmetlen és bunkó. A legtöbbel max sok netes beszélgetésig és 1-2 randiig jutottam, szerencsére már hamarabb tudtam szűrni. De azért volt kemény 1 hónapig egy jóképű, modell párom is, aki konkrétan egy lelki sérült volt, ő is elsőre nagyon jó fejnek tűnt, de olyan gyorsan jött ki a kisebbségi koplexus gyökér jelleme, amit mások lenézésével és öntömjénezéssel palástolt (csak minek palástolta, amikor 2 önimádat és mások kibeszélése roham között rájött egy öngyűlölet roham is, amikor hangosan elmondta az összes komplexusát), hogy összesen bírtam 1 hónapig mellette (és ebbe beleszámoltam azt is, amikor még normálisnak tűnt :D).

Végül már kizárólag olyanokkal voltam hajlandó szóbaállni, akikhez mindenképp tudok nagyon vonzódni szexuálisan (tehát jóképű és értelmes), és így találtam meg a párom.

A büdös életben soha nem bántott, nem volt türelmetlen, erőszakos és hűtlen.

Szóval nem, az a frázis, hogy ha el akarjuk kerülni a bántalmazást, erőszakot, hűtlenséget, stb., akkor ne álljunk le olyanokkal, akik merészelnek tetszeni, sz.art sem ér.

Sajnos emberismeret kell.

Ha egy lány sérült, rossz mintát hoz, akkor azért nehéz neki szűrni, ha pedig nagyon szerető környezetből jött, burokban nőtt fel, akkor meg naiv, és akkor meg azért nehéz. Ez ilyen. Szerencsére tanulható, ha valaki fogékony rá.

"Na ez kb. olyan gondolatmenet volt, hogy "Hagyom az egészbe a szelektív hulladékgyűjtést, 10 éve csinálom és mégis egyre több a szemét, most is itt szétdobálják mellettem. Ennek tetejébe meg még össze is öntötte most itt előttem a kukás, mert lusta volt külön-külön elhúzni a szelektíveket."

Semmi párhuzam nincs, mivel az nem egy negatív, alantas dolog (mint a szétdibált szemét és a környezettudatosságba való belesz.arás), hogy tetszeni merészel nekem a párom, jóképűnek tartom, mivel ő valóban egy normális, ráadásul szelíd természetű férfi.

Amúgy még mindig nem a külsőtől függ a személyiség. Akár tetszik neked, hogy így van, akár nem.

"Hanem azért (és főleg azoknak javasolt, akik most is ilyen lehetetlen kapcsolatokban sínylődnek, pl. huszonéves csaj negyvenes alkesz melós emberrel meg drogos, bántalmazó vadbarommal, vagy überkockával, aki egyáltalán nem foglalkozik vele, stb.)"

Ez sem a külsőről szól, nem azért vannak alkesz melós, meg drogos bántalmazóval, mert olyan jól néznek ki ezek az emberek, hogy az ostoba nőnek "megéri" velük lenni. Biztos nagyon szépfiú egy 40-es alkesz melós... Képzelem, milyen gyönyörű. :D

Itt önsorsrontásról, rossz családi mintákról, pszichés betegségekről van szó.

"a lelked mélyén te is inkább mártírszerepre vágysz, hogy magadat beáldozva bebizonyíthasd önmagadnak, hogy neked volt igaz a megérzésed és nem vonzás törvénye miatt, hanem mert lehetséges, hogy a férfi is érzi, hogy valami nem oké és nem kívánod őt igazán."

Ja, csak aljasan kitettem magam egy beteg bántalmazónak, aki történetesen csúnya, hogy aztán ki tudjam magyarázni később a sértett kanoknak, hogy miért is vágyom egy amúgy alapvető dologra (hogy tetsszen fizikailag is a saját párom). Tök jól kigondoltam ezt az ördögi tervet 18 évesen.

Sőt, csak a csávó sem bántalmazó, csak szegényke érezte, hogy valami nem oké, és ezért volt olyan, amilyen. :) Hogyne.

A valós okot te magad írtad le:

"Egy próba, egy teszt, hogy talán ha nyitnának, akkor a végén akár benne is megláthatnák a szépet."

Ezért nyitottam a srác felé. Nem azért, mert 18 évesen Terézanya akartam volna lenni, vagy bizonygatni, hogy miért merészelem később elvárni, hogy vonzódjak a saját páromhoz.

Ja, és amúgy nem lehet azt a bántalmazást kimagyarázni azzal, hogy "érezte", hogy nem tudok úgy vonzódni és beleszeretni (és amúgy nem is ezért tette úgy egyébként). Senki nem érdemelne ezért leqrvázást, mindennapos lelki terrort, más nők szépségéről való hadoválást, több órás elemzéseket, hogy milyen buta vagyok, a családom és a környezetem trágár, nyílt ócsárlását, pofonnal való fenyegetőzést, és végül, de nem utolsó sorban: nemi erőszakot.

Próbálhatod még egyszer még finoman kimagyarázni helyette is, de akkor csak az vagy, aminek már egy előző válaszoló elhordott.

" másrészt amennyi negatív dolgot elkövet egy átlagos lány a tinikorától a 30-as éveiig önmaga ellen, meg amennyi és főleg amilyen minőségű (szórakozóhely mosdó, fesztiválsátor, kapualj, lépcsőház) együttléteken van túl, tényleg az lenne a legördögtől valóbb dolog, hogy esélyt ad 2-3 GONDOS RACIONÁLIS SZEMPONT SZERINT MEGVÁLASZTOTT srácnak, akiről legrosszabb esetben kiderül, hogy nem működnek jól együtt, mert mégsem jön az a plusz érzés és ő inkább azt hajszolja?"

1. Ezek nem az átlagos lányok.

Sem én, sem a barátnőim nem baxtunk "szépfiúkkal" (és mással sem) szórakozóhely mosdóban, lépcsőházban meg hasonló helyeken. Ez közel sem az átlag, aki így éli a komplett 20-as éveit, aztán majd 30-asként szomorodva, "megkomolyodva" keresi a balekot. Ezek sérült nők.

Amúgy meg mit tudsz te azoknak az együttléteknek a minőségéről?

Kapualjban is el lehet élvezni. ;)

2. Érzelmeket nem lehet kierőszakolni, ha tetszik, ha nem.

Normális embertől viszont valamennyi racionalitás elvárható. De ez nem abban keresendő, hogy kinek ad esélyt, hanem, hogy kinek NEM. Attól, hogy valaki jól néz ki, nem kéne esélyt adni, ha közben belül gáz.

Valamint, az felvet pár kérdést, ha valaki egy bizonyos kor felett úgy működik, hogy gusztustalan személyiségvonások ellenére is vonzódik a másikhoz, és ráfügg, mint valami drogra. Ez mondjuk kb. 22 éves kor alatt előfordulhat, de aki nem növi ki, azzal komoly gondok vannak. Akkor megint a lelki sérült nőkhöz kanyarodtunk (úgy tűnik, neked ők az eseteid, hiszen állandóan róluk beszélsz, és őket szeretnéd megváltoztatni).

Én pl. nem tudok vonzódni olyanhoz, akiben látom az agressziót, vagy akár az ostobaságot (vagy tudnék sorolni még egyéb negatív vonásokat), akárhogy néz ki, ezek megölik a kémiát. Ha egy személy lelkileg undorít, akkor szexuálisan is. Nem tudom felfogni, hogy miért akarna intim viszonyba kerülni bárki is olyannal, akiről már tudja, hogy számára gáz. Oké, azt még megértem, ha 1-2 szexre jó, ameddig csendben marad, de hogy párkapcsolatra miért kéne, pláne miért hat rá úgy, mint a drog, nem értem meg.

Illetve értem, tudom, hogy miért van ez (nem, nem azért, mert a külseje miatt megéri), csak én nem tudom direktbe átérezni.

"Azt tippelem, hogy ezek azok a lányok, akik genetikai ősei a múltban a vallást követték ennyire vakon, csak az ő vallásuk most a média."

Szerintem is ez áll a háttérben. Ők azon többség, akik nem formálni akarják a párkeresést, hanem illeszkedni szeretnének az éppen aktuális trendekbe. Csak ma annyi különbség van a korábbiakhoz képest, hogy divat lett (elsősorban nőknél) önmagukat egyedi hópihének gondolni, aki különbözik másoktól, az átlagtól legalábbis mindenképpen. Így aztán keresnek valami apró eltérést a mainstreamtől és azt hozzák fel példának, hogy lám, én mennyire egyedi vagyok. Nekem nem X színész az esetem, hanem Y. A különbség viszont csak annyi, hogy X-et 10-ből 8 nő tartja jó pasinak, Y-t pedig 10-ből 7, csak esetleg itthon nem olyan ismert.

"Önmaga szintjéhez képest az. Látszik rajta, hogy fiatalon rohadt jó pasi volt és még a vonásai megvannak."

Kulcsszó: VOLT. :D

De a kor mindenkin meglátszik, pláne, ha ilyen életet él. Ahhoz meg, hogy valaki huszonévesen egy 40-es, alkoholbűzös pasit válasszon szándékosan, betegnek kell lenni fejben, ez a véleményem. A gondolattól is émelygek, ennyi, pedig én már 30 vagyok (húha!).

"És miért pont őt választottad? Mert a nőknek sosem egy választásuk van. Valami oka csak volt, hogy benne megfogott valami, amikor elmondásod szerint csúnya."

1. Nem voltam még NŐ. 18 voltam, és nem "koromnál érettebb", hanem pont annyira voltam érett, mint mondjuk 2 évvel előtte. Szóval maradjunk a tini kislánynál.

2. Akkoriban nem igazán volt sok választásom. Be volt az életterem szűkülve. Kifejtem, ha már ennyire érdekel.

Szóval, akkor fejeztem be a gimit. Ott ismertem srácokat. Azokkal, akik tetszettek, nem volt szerencsém. Ezekbe nem megyek mélyebben bele, de nem az volt az oka, hogy a "szintem fölé lőttem". Hanem egyéb idióta tini sz.arkavarások. De olyan fázisaim voltak buta tini aggyal, hogy "nincs normális pasi", vagy, hogy ahhoz földöntúli szerencse kell, hogy két ember egyszerre, kölcsönösen szeressen egymásba, volt olyan időszakom, amikor egyenesen kizártam, hogy létezhet ilyen.

Sulin kívül nem igazán ismertem srácokat, max. neten összeszedtem párat, vagy Teveclub-on, vagy itt, gyakorin, vagy játékokban. Velük msn-en beszélgettem, 1-2-vel találkoztam élőben 1x, de nem jöttek be, és amúgy nem is udvaroltak, legalábbis nem vettem észre. De érettségi évében már ilyen "haverjaim" se nagyon voltak, maradt kb. 2, az egyik az, akivel később összejöttem.

A suliban a nagy sikertelen szerelmeimen kívül utolsó évben próbálkoztam más pasikkal is. Az egyik nagyon kedvesen udvarolt, csak aztán kiderült, hogy azt elfelejtett elmesélni, hogy van barátnője, aki külföldön van 3 hónapig, és arra az időre keres dugipajtit. Amikor szembesítettem, akkor durván nekiállt sértegetni, hogy én miért hiszek magamról olyan sokat, hogy BÁRKI akarna tőlem bármit is szexen kívül, mit is képzelek. Amúgy egy aranyos kinézetű, sovány, szemüveges srác volt.

Volt egy másik próbálkozás, elkezdett udvarolni egy számomra nagyon helyes, szimpi srác, aki emelt matek órán ült mögöttem. Azért nem foglalkoztam vele előtte, mert évek óta volt egy se vele se nélküle kapcsolata egy osztálytársával, és mindenki tudta, hogy a csaj agresszív, a csávó meg papucs, bántva van. De akkor végleg szakítottak, összevesztek. Elkezdett írogatni esténként, nagyon jól kijöttünk egymással. Elhívott randizni, moziba mentünk, nagyon jó volt. Utána sétáltunk is együtt sokszor. Olyanokat írt, hogy "lassan érik az sz betűs szó, ki fogom mondani". Aztán egyik napról a másikra nem írt soha többé, a suliban pedig levegőnek nézett. Minden átmenet nélkül. Kiderült, hogy összejött megint az exével.

3 hónapig tartottak érettségi után, majd akkor már tényleg véglegesen szétmentek. 1 évvel érettségi után egyszer felkeresett engem a srác, bocsánatot kért, és beismerte, hogy ótvar, orbitális hülye volt, és velem kellett volna lennie, és, hogy régóta rajtam jár az esze, folyton az én profilomat nézi, és 2. esélyért könyörgött. Én már nem akartam tőle semmit sajnos ezek után. Azóta egyébként már van felesége.

Az érettségi utáni nyáron már a suli sem volt, új ismerőseim pedig nem lettek, szóval végleg totál be voltam szűkülve. A legjobb barátnőimmel néha elmentünk szórakozóhelyekre, de az ott fogdosódó, nyilvánvalóan csak szexet kereső srácoktól undorodtam, én párt kerestem. Szóval ott sem volt siker.

A "haverom", akinek végül adtam esélyt, és bántalmazóvá vált, régóta ott volt msn-en, és nagyon jól kijöttünk.

Én a gimis reménytelen szerelmeimet, meg ezt a 2 próbálkozást tini fejjel tragédiának éltem meg, és úgy tekintettem erre a srácra, hogy az egyetlen normális fiú, akit ismerek, ráadásul pont ilyeneken ment át ő is a lányokkal, sőt, őt már úgy meg is bántották, hogy öngyilkos próbált lenni (nem fogtam fel akkor még, hogy reg flag), szóval gondoltam, totál lelki társak vagyunk. Csak ugye számomra ronda volt. De szemétségnek kezdtem érezni, hogy ezért nem adok esélyt. Pláne, miután találkoztunk élőben, és utána azonnal szerelmet vallott, és minden egyes nap könyörgött, hogy adjak esélyt kettőnknek. Hát, ezért adtam. Gondoltam, mivel belsőre nagyon kedvelem, 0-24 tudnék vele beszélgetni, idővel nem fog zavarni a külseje.

Aztán a sztori többi részét meg már tudjuk. Miután összejöttünk, kb. 2,5 hónapig volt teljesen normális, utána fokozatosan jöttek a bántások. Először finom beszólogatás, aztán fokozatosan durvult el.

"Nálad ezek közül melyik volt, hogy ennyi ideig (ahol A-ból B, abból C, abból pedig D nem két nap leforgása alatt történt, hogy ne lett volna ezernyi alkalmad kilépni egy ilyen NYILVÁNVALÓAN toxikus kapcsolatból)?"

Engem kicsit túlféltve, burokban neveltek a szüleim nagyon nagy szeretetben, alig tapasztaltam valódi rosszat a világból, mindentől megóvtak, meg szerencsés is voltam. Az volt a legnagyobb problémám, hogy szerelmi bánatom van, meg, hogy akkor melyik egyetemre menjek.

Naiv voltam, de valami olyan szinten, hogy arra szavak nincsenek. Bármikor meg lehetett zsarolni öngyilkossággal, azonnal félni kezdtem, és könyörögni, hogy ne bántsa magát, rettegtem az életéért. Minden egyes veszekedés után zokogva kért bocsánatot, és elsorolta az összes gyerekkori sérelmét, hogy azok miatt lett nyomorult lelkileg, és ígérgette, hogy soha többé nem beszél velem úgy. Én végtelenül sajnáltam a traumái miatt, és adni akartam neki esélyt a változásra, segíteni akartam.

De azt azért megjegyzem, hogy én nem ragadtam bele ebbe a toxikus kapcsolatba, ahogy sok nő teszi, velem eljátszhatta ezt a bömböléses bocsánatkérést párszor, aztán már nem vettem be. Végül az tette be a kaput, hogy beteg voltam, ő meg kanos volt, és annak ellenére, hogy én nem akartam, és 20x mondtam nemet, belém tette a farkát. Folyamatosan átkarolt, dörgölőzött, lihetett, könyörgött. Amikor már belém tette, nem szóltam semmit, csak totálisan mozdulatlanul hagytam magam, csak fogja már be a száját végre. Tudom, hogy jogilag nem lehet bizonyítani így az erőszakot, de akkor is, nem értette meg, hogy rosszul vagyok, nem értette meg, hogy fáj, nem értette meg a 20 nemleges választ, a 21. szó nélküli mozdulatlan feladás igennek számít, és kész. Lehet mondani, hogy miért nem mentem azonnal el onnan, én hibám. De éjszaka volt, nem egy városban laktunk, nem volt busz, beteg voltam, hová mentem volna? Meg komolyan azt kell feltételezni, hogy a saját párom ennyire nem ért a szóból és majd belém teszi?

Ezek után szakítottam.

Az egész kapcsolat tartott fél évig. Szóval én viszonylag hamar kiléptem, és utána rohadt sokáig zsarolt öngyilkossággal, zaklatott, könyörgött, halállal, veréssel is fenyegetett, de nem engedtem soha a döntésemből.

Írásban szakítottam vele, könyörgött, hogy legalább élőben zárjuk le, ebbe se mentem bele.

Szóval én kidobtam és soha többé színemet se látta.

De az olyan nők, akik bántalmazó otthoni közegből jöttek, sajnos nem mindig működnek így. Nekem még így is, hogy van szerető, támogató családom, jó gyerekkorom volt (nyilván vannak frusztrációim, enyhébb traumáim nekem is, de kinek nincsen valamennyi?), nehéz volt kilépni (már az első ocsmány beszédnél kellett volna, és nem kellett volna meghatnia, hogy utána bőg), és fél év alatt nullára építette le az önbizalmam, és olyan traumát okozott, amiből teljesen kijönni több év volt. Szóval így számomra teljesen érthető, hogy egy otthoni bántalmazó közegből származó, sérültebb nőnek még 1000x nehezebb.

Ilyen helyzetekben alapvető, hogy a béka segge alatt van az ember önbizalma.

Tisztán emlékszem az akkori gondolataimra. Egy sz.ar, csúnya, senki nőnek éreztem magam. Ha láttam a perifériámon pl. boltban, hogy néznek férfiak, az volt az első gondolatom, hogy valami gáz van rajtam, WC papír mragadt a cipőm talpára, kiáll egy hajtincsem, maszatos a szám, lóg a cipőfűzőm, nyitva van a táskám, egy pillanatra sem merült fel, hogy azért néznek, mert megtetszettem nekik. Pedig most már tisztában vagyok vele, hogy mindig is szép voltam. Szép kislány, szép tinilány, aztán szép fiatal csaj, most meg szép nő. Csak a pozitív visszajelzésekre és a valóságra teljesen vak voltam.

Elég volt annyit olvasni valami random oldalon, hogy modellnek csak az mehet, akinek x cm különbség van a dereka és a csípője között, mert az a nőies, lemértem magam, nekem nem volt pont annyi, és onnantól évekig éltem abban a hitben, hogy férfias a csípőm/oszlop alkatom van, és állandóan vagy bő felsőket hordtam, vagy olyat, aminek öv vagy szalag van a derekán, és azzal "csalok". És ilyen random dologból volt 1000, és az, hogy egy ilyenre jut 5000 ember, aki szerint gyönyörű vagyok, el sem jutott az agyamig. Csak a negatív dolgok, meg az, ahogy az exem (szóval az egyetlen fiú, aki látott meztelenül és lefeküdt velem) szavakkal undorítóan alázta a testemet a szakítás utáni dührohamai során.

A lábaimat egy focizó kisfiú nyeszlet lábaihoz hasonló formátlan sz.arnak tartottam.

Ha spontán kép készült rólam, és megláttam magam, volt, hogy zokogás fogott el, hogy milyen undorító vagyok.

Pedig most, hogy visszanézem az akkori képeimet, egy sima vékony, fiatal lány voltam, totálisan nőies formával, akinek max. egy kis edzés hiányzott.

És igen, csak akkor változott meg a testképem és lett önbizalmam, amikor elkezdtem keményen edzeni 25-26 éves korom körül.

A belsőmmel kapcsolatban is ugyanekkora önbizalomhiányom volt. Úgy gondoltam, hogy az egy szívesség egy srác részéről, hogy eltűr engem. Hogy el kell tűrnie, hogy nem tudok és nem is akarok alkoholt inni, nem vagyok "laza csaj", aki felszabadultan, szexin táncol, nem vagyok társasági ember, aki percenként szól be jókat nagy társaságban, sőt, nincs is baráti köröm, csak pár barátnőm, el kell tűrnie, hogy vannak szorongásaim, és, hogy lobbanékony a természetem, és, hogy szeretek beleéléssel vitázni (az exemtől folyton megkaptam, hogy undorító ez egy nőtől, pláne tudományos vagy politikai témákban). Mindig próbáltam magam menőbb, szociálisabb csajnak feltüntetni, rettegtem, hogy valami szociálisan alulfejlett, depressziós, gyökér lánynak fogok tűnni, akivel nem lehet semmit sem csinálni együtt (pedig mennyi mindenre kapható vagyok valójában). Ennek úgy lett vége, hogy megtaláltam a párom. Ő ugyanolyan introvertált, mint én, ugyanúgy nem a társaság közepe, nem szeret bulizni, ugyanolyan programokat szeret, mint én. Valamint totálisan belém szeretett, olyannak szeret, amilyen vagyok, és egyáltalán nem szívesség, hogy velem van. Mellette értettem meg, hogy amilyenek vagyunk, az egészséges pont úgy, mint extrovertáltnak lenni. Reggelig sorolhatnám, mennyi jó programunk volt, mennyi mindent csináltunk együtt boldogan.

Azért írom így le, mert remélem, hogy így megérted, hogy alapból sérült, esetenként rossz családi háttérrel rendelkező nők miért ragadnak bele bántalmazó viszonyokba.

Hiszen még engem is évekre épített le, pedig nem is volt hozzá meg annyira a hátterem, mint azoknak, akiket otthon is bántottak, vagy az apja bántotta az anyját és ezt a mintát látta, vagy akiket otthagyott pl. az apukájuk, vagy akiket elhanyagoltak, vagy egyéb módokon frusztáltak szét, alkoholista szülők, stb. Sajnos az a szomorú valóság, hogy több sz.ar mint jó hátterű ember van Magyarországon.

Szóval remélem, kicsit megvilágosodsz, hogy nem egészen arról van szó, hogy a bántalmazó annyira jó pasi, hogy a nő átmegy ösztönlénybe és ráfügg, mint valami drogra, mert még így is megéri neki, még így is jobb, hogy egy jó pasi dugogatja, mint leállni egy "normális, átlagos sráccal".