A nők miért érdeklődnek olyan keveset arról, hogy hogyan lehetnének megfelelőbbek a férfiaknak?

Mert mi nők inkább vagyunk egyedül, mint a nem megfelelővel. Amúgy meg ránk inkább jellemző, hogy dolgozunk magunkon, ha egyedül vagyunk. (És van,aki párkapcsolatban is). Én például fejlesztem magam minden területen, igazából már vagy húsz éve így élek. Vannak visszaeséseim, de azért többnyire ez az életem lényege. És tudod, mi a baj ezzel? Hogy az emberek többsége nem ilyen. A férfiak többsége nem csinálja ezt és nem tudok felnézni arra, aki nem így áll hozzá az élethez. Szóval....ezért is lehetsz magányos. Mert te mindent beleteszel önmagadba, a másik meg azt szeretné, hogy fogadd el a pörköltszaftos pólójában. Vagy azt hiszi, elég csak edzeni meg a külsejével törődni.

Amúgy meg az önfejlesztés lényege pont nem az hogy a másik nemnek megfelelj, hanem hogy önmagaddal légy kibékülve és olyan társat keress, akivel összeillő párt alkotsz. Szóval minél inkább felteszed magadnak a fenti kérdéseket és minél inkább tudod mit akarsz, annál inkább tűt keresel a szénakazalban. És annál magányosabb leszel. Csaxólok.

Akik férfi oldalról kiírnak ilyen kérdéseket, ők sem ezeken a dolgokon gondolkoznak el, hanem, hogy hogyan lehetne jobb a külsejük, hogyan lehetne több pénzük, stb. Sajnos nők és férfiak között is nagyon kevesen foglalkoznak igazán önismerettel. Pedig sok olyan tulajdonság, szokás, berögződés van, amiken igenis lehet és célszerű is változtatni, mert ezerszer könnyebb lesz az életünk utána. Pl. ha valaki megtanulja értékelni magát, nem fog már leállni többé mindenféle tahókkal.

Tény, hogy a cél az, hogy ne kelljen szerepet játszani a párunk előtt, de azt sem lehet elvárni, hogy a másik minden létező rosszat viseljen el bennünk, anélkül, hogy legalább megpróbálnánk jobb emberré válni.

Én pl sokat foglalkozom azzal, hogy jó társ legyek - konkrétan hogy a férjemnek jó társa legyek.

De számomra nonszensz azon fennakadni, hogy nem vagyok-e túl válogatós (ha párt keresnék), mert mi van, ha de? Az én bajom. Egy kiegyensúlyozott ember egyedül is tud boldog lenni, szerintem kimondottan rossz ötlet eleve lejjebb adni. Majd jön, akivel tényleg összepasszol az ember. Más kérdés,chogy kapcsolaton belül már illik megtanulni kölcsönösen kompromisszumokat kötni a harmónia érdekében. Ha nem "válogattam' volna, nem lenne ennyire imádnivaló férjem.

Egyrészt van egy egészséges önismeretem, így a fenti kérdésekre tudom a választ. Másrészt ha ilyen témában tanács kell miért ismeretlenektől kérdezzek, akik semmit nem tudnak rólam, amikor ott vannak a családtagjaim, a barátaim, az ismerőseim? Elfogultságról nincs szó esetemben, hiszen a legnagyobb szeretteim a legnagyobb kritikusaim.

Tudom magamról, hogy túl válogatós voltam (vagyok), ezért lett az első igazi kapcsolatom huszonhárom éves koromban. Mondjuk nem bánom, mert a barátomat látva (és szeretve) teljesen megérte. Kapcsolatom belül viszont a páromnak szeretnék megfelelni, ami nem nagy dolog, hiszen természetesen jön. Az nem érdekel, hogy például neked miben kéne megfelelnem, hiszen nem veled szeretnék összejönni.

Mindkét nem számára elengedhetetlen a kellő önismeret. Először magaddal kell békében lenni és akkor találhatsz egy olyan társat, aki mellett nem kell szerepet játszani és görcsölni, hanem természetesen összeilletek.