Az örök szingli "nem tudok bizni a férfiakban" tipusú nőknek konkrétan mi bajuk van?

Vàlaszolgathat 25 akárkinek részletesen, mind ugyanaz a baromság, és mindünkre azt vetíti, ami ő maga.

Azért mindig meglátszik a pontozáson hálistennek, hogy a többség nem ilyen hülye, az a néhány meg hadd fújja a magáét, attól még nem lesz igaz.

Kicsit... hát nem is tudom, milyennek tartom, még gondolkoznom kell egy jelzőn, mindenesetre elgondolkodtató, hogy sok férfi kijelenti, hogy

- mi férfiak (és ez után valami borzalmas általánosítás jön)

- a férfiak így vannak összerakva (hosszas evolúciós kifejtés)

- a te férjed is ilyen, mert titokban minden férfi ilyen

- minden férfi a szex miatt csinál mindent

Mert ha ezeket nőktől hallanám, nem érdekelne, nem keserítene el, de mikor férfiak mondják magukról, akkor nem értem, mi baj van az örök szingli nőkkel. Szerintem a logikus lépés ezek után a szingliség. Ha elmész kutyát venni akárhova, és azzal fogadnak, hogy itt mindegyik kutya agresszív, harapós, akkor te vagy a hülye, hogy mégsem akarsz kutyát?

Alapból nem szeretem az ilyen férfiakat, de nőket sem. Aki úgy gondolkozik magáról, hogy "ezt csinálom, mert nő/férfi vagyok", az nagyon alacsonyan van minimum önismeretileg.

Meg ez tipikusan ilyen "kollektív bűn". Ha az étkezdében mindenki otthagyja a tálcáját, mint eb a szarát, akkor én is otthagyhatom, mert egyénileg nem vonhatnak felelősségre, hisz mindenki csinálja. Ha férfiként mindent megdugnék, és azt mondom, hát ez minden férfira igaz, ill. ha nőként hisztis picha vagyok, de kuncogva mondom, hogy hát mi nők ilyenek vagyunk, akkor tolom magamról a felelősséget, és nem kell fejlődnöm, változnom.

Ezek azok a nők akik mindenért a férfiakat hibáztatják.

Keveset keresek? Mert a férfiaknak adják a pénzem.

Agresszív a párom? Minden férfi az.

Megcsaltak? Mert minden férfi megcsal.

Stb stb.

Csak az a baj, hogy ezeknek a nőknek nem jut el addig a tudatuk, ha mondjuk szar a fizu, akkor azt mondja, hogy vagy adtok többet vagy elmegyek. Ha ér annyit a tudásod, akkor megkapod, ha meg nem akkor pá.

Az, hogy kiválaszt magának valami agresszív állatot és pampog... Baromi sok agresszív nő is van, csak ezt nem kapják úgy fel. Az ha 90 kilós Bélának az 55 kilós asszony odacsap a nyújtófával azzal nem foglalkozik úgy a média mint fordítva ha történik egy pofon.

Az meg, hogy minden férfi megcsal. Kb ugyan olyan arányban csalják egymást a párok. 55-45 a férfiak javára kb az arány, ami jelentéktelennek mondható.

Ezek a tipikus h.lyék. Férfi oldalon ennek meg az ellenpólusa a "nincs pénzem ezért nincs nőm". De talán utóbbi valamivel jobb mert ott nem a másikat hibáztatja mindenért, hanem legalább beismeri, hogy valamilyen szinten ő is tehet arról ami van (még ha nem is a korrekt okot mondja).

Nagyjából végig futottam a válaszokat.

Én kapcsolatban vagyok kb 6 éve. A párommal először 7 éve jöttünk össze, majd út közben 2x szakítottunk és újra összejöttünk. Ilyen értelemben nem vagyok "örök szingli", ugyanakkor nem bízom a férfiakban, vagy inkább úgy mondanám, hogy nem bízom a párkapcsolatokban.

Nem attól félek, hogy megcsal, megver a párom, vagy hasonló izgalmakat művel. Nem az a típus. Én érzelmileg és anyagilag nem tudom rábízni magam egy másik emberre, nem tudok ellazulni, mikor épp kiszolgáltatottá válok, főleg nem párkapcsolati értelemben. Számomra az, hogy nem tudják kihúzni a lábam alól a talajt, olyan biztonság, amit nagyon nehezemre esik feladni.

Olyan családban nőttem fel, ahol a szüleim kapcsolata már az előtt tönkrement, hogy megszülettem, de azért anyukám szült később még egyet, mert 3 a magyar igazság. Anya érzelmileg sérült, ahogy apukám is. Egyik se képes normálisan kötődni, vagy a szeretetét kimutatni, illetve a szeretetet elfogadni. Egész gyerekkorunkban el voltunk nyomva minden téren, mindezt rózsaszín cukormázba bugyolálva. Anyukám épp így elnyomta apánkat is, aki viszont azért cserébe, hogy ezt elnézte anyának, here módra élt egész gyerekkorunkban.

Tehát anya bevásárolt, intézte a mi dolgainkat, 12 órában dolgozott, vitte a háztartást, apa meg haza jött és aludt, ha épp olyan kedve volt, kicsit foglalkozott velünk.

Egész gyermekkoromban két dolgot hajtogatott anya, az egyik, hogy "olyan vagy, mint apád" (bűntudat keltés, ha nem úgy történtek a dolgok, ahogy ő akarta, ne adj Isten, kimondtuk a véleményünk) és "csak olyan férfit ne fogj ki, mint apád". Az első mondat és az, hogy az ellenkezés, ellenkező vélemény megfogalmazása, az érzelmek kinyílvánítása büntetve volt, elérte azt, hogy képtelen vagyok normálisan konfliktust kezelni, vagy megvédeni magam. Nem volt lehetőségem megtanulni az asszertív kommunikációt. Vagy hallgatók, vagy agresszívan támadok. Mindeközben jellemzően a belső feszültség miatt sírok is.

A második mondattal, illetve azzal, hogy egészen kiskorunktól egyedül kellett megoldanunk az iskolába járást, gondoskodni az ételről és folyadékról amíg suliban vagyunk, majd önállóan tanulni és kezelni a problémáinkat, (tehát minimális törődés mellett felnőve), nem tanultam meg gondoskodni a másikról, sőt azt, hogy bármivel is többet vigyek a házimunkából, mint a fele, egyszerűen megalázónak találom. Ha a párom kér valamit, gyakran az első gondolatom, hogy "miért neked nincs kezed?"

A szülői elnyomásnak és állandó érzelmi instabilitásnak, készenléti helyzetnek köszönhetően, egyetlen igazi, mindent felülmúló érték számomra, a szabadság és biztonság. Amit a kapcsolatban a rossz kötődési mintámnak, a belém plántált félelmeknek és a gyenge konfliktuskezelési képességének köszönhetően nem találok.

Összességében tehát én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy nem bízom abban, hogy egy kapcsolat működőképes lehet hosszútávon, anélkül, hogy le kéne mennem szolgába, vagy el kéne nyomom a másikat és agresszíven védenem a határaimat.

Itt jöhet a kérdés, hogy akkor miért nyúzzuk egymást a párommal hosszú évek óta?

Mert gyereket szeretnék egyszer, akinek a lehetőségekhez mérten normális mintákat adhatok át, akit a lehető legegészségesebb lelki világgal szeretnék felruházni. Ehhez pedig kell egy férj, egy apa, aki ott van, aki segít és aki a helyes minták legalább felét nyújtja.

Én nem hiszem, hogy házas leszek öregségemre. Addig szeretnék egy működőképes kapcsolatot, amíg a gyermekeim kicsik és feltétlenül szükségük van ránk.

Ahhoz, hogy mindezt esélyem legyen megadni a gyereknek, szükségem lesz pszichológus segítségére, amit a gyermek tervezés pillanatától igénybe is fogok venni, egészen addig, míg a gyerek elég nagy nem lesz.

Igyekeztem jól körbejárni a problémát, hogy a saját helyzetem megfelelően ismertessem. Részben azért, mert így talán érthető, hogy nem csak akkor lehet valaki bizalmatlan, ha egy katasztrófa az élete, részben azért, mert nagyon zavart, az a hozzászóló, aki szerint a "nem bízom a férfiakban" probléma csak az "elhasznált" nőket érinti és a másik vélemény, miszerint azért alakult így, mert az "alfák" jól megdugták és eldobták a nőt. 25 éves vagyok és a párom az első férfi az életemben. Kétlem, hogy elhasznált lennék, vagy túl sok alfával lett volna dolgom, ennek ellenére kifejezetten magamra ismertem a kérdésben.

Ahány ember, annyi egyéni történet és belső démon.

Mindig voltak férfi gyűlölő nők pont úgy ahogy nő gyűlölő férfiak is.

Mi ezen a nagy szám.

(Meg van az a réteg aki szimplán nem akar kapcsolatot mert neki egyedül sokkal jobb.)