Ha 30 évig nem volt barátnőm ezentúl ne is erőltessem az ismerkedést barátnő szerzésének céljából? Teendő?

Én idősebb vagyok a kérdezőnél, de sajnos velem is ez van. Azt, hogy "ne görcsöljünk", jólesik hallani, de sajnos ilyenkor már szinte minden egyes eltelt perc fáj az embernek lelki értelemben.

Nálam a félénkség és ebből kifolyólag a visszahúzódó és érzékeny természetem a fő okai ennek az egésznek. De nemcsak rajtam múlt, mert én is próbálkozok már hosszú évek óta az interneten, sajnos eddig sikertelenül. Ez utóbbi az, ami már nem rajtam múlik, mert itt már úgy érzem, hogy megtettem, amit lehetett. Mivel más lehetőségem eddig nem adódott, emiatt nagyon bíztam a netben, de eddigi életem talán eddigi legnagyobb csalódása volt ez, amiről persze nem a net tehet. Így most már azt hiszem, elveszítettem szinte minden reményemet. Döbbenetes, amiket itt tapasztaltam az évek folyamán, egyszerűen alig válaszolnak a levelekre, akikkel pedig sikerült nagy nehezen megismerkedni, az a nagyon kevés vagy elutasított, vagy pedig szó nélkül eltűnt egy pár levélváltás után. Akik elutasítottak, azok nem vagyok biztos abban, hogy indokként igazat írtak nekem. Ezt már soha sem fogom megtudni. Tehát én is azt vettem észre, hogy éppen az ismerkedés az a dolog, amit a lányok a legkevésbé akarnak ezeken az oldalakon. Milyen érdekes! De én egyelőre nem adom fel a társkereső oldalakat, mert más lehetőségem nincsen.

Én egyébként nemcsak a lányokkal kapcsolatban vagyok ilyen, hanem általában véve az emberekkel is. Nálam az is különbség, amire már az előbb is utaltam, hogy a kinti életben eddig nem volt lehetőségem lányokkal ismerkedni, és ez a legrosszabb az egészben. Még beszélgetni sincsen kivel, egyszerűen nincsen olyan lány a környezetemben, aki szóba jöhetne, és ráadásul még barátaim sincsenek. Ennyire azért biztos, hogy nem szeretek egyedül lenni. Ahogyan látom a szebbnél szebb lányokat az utcán, meg a párokat, akkor ez olyan nekem, mint valamiféle lelki inkvizíció, maga a mentális pokol.

Ahogyan figyeltem az internetes, társkereső oldalas dolgokat, nekem is azt kell megállapítanom nagyon keserűen, hogy egyszerűen nem érdeklem a lányokat, nőket. Nem vagyok elég érdekes nekik, és ehhez nem is kell párkapcsolat, hogy rájöjjön az ember. Egy kapcsolatot is ugyanígy életben kell tartani, fent kell tartani a "lángot", mert ha már nem érdekes a másik fél, akkor ott már baj van. Szerintem ez egy idő után szinte törvényszerű folyamat, hogy az érzelmek lecsillapodnak.

Visszatérve magamra, nekem az érdeklődési köröm is speciális, ha lehet így fogalmazni, és a gondolkodásmódom, világszemléletem is eléggé eltér az átlagostól. Egy ismerkedésnél, kapcsolatnál ha nincsenek közös témák, akkor hiábavaló az egész. Még ha lenne is kivel ismerkednem, szinte ellehetetlenítené a dolgot az, hogy nem találnám meg velük a közös dolgokat, amikről beszélgetni lehetne.

Ebben a helyzetben nyilván nincsen önbizalma az embernek, mert ahogyan szó volt már erről korábban, ahhoz sikerélmények kellenének. A félénkség és az önbizalomhiány ördögi körként kéz a kézben járnak, egymást gerjesztik. Sikerek kellenének, nálunk, ilyen embereknél pedig éppen ezek hiányoznak. Igazságtalannak érzem a sorsomat, mert nem egyenlőek a feltételek. Olyan ez, mintha egy autóversenyzőnek alacsonyabb kategóriás autóval kellene F-1-es versenyen indulnia, - ha az életet egy versenyhez hasonlítjuk.

Mostanra már belefásultam ebbe az egész életbe. Igazából már nem is tudom, hogy milyen kapcsolatra lenne szükségem. Nem vagyok biztos abban, hogy tartósan tudnék kötődni egy nőhöz. Bár ezt nem tudom, mert ugye, még nem volt részem ilyen dolgokban. De még az is lehet, hogy a sors akar engem "megóvni" a nőktől, mert egy kapcsolatban megölne a féltékenység. Hát, ki tudja? De magamat egy szentimentális alkatnak tartom, és nekem a ők, a nők hiányoznak a legjobban. A viszonzott érzelmek ugyanúgy, mint a testi élmények, amik kimaradtak az életemből. Ez az, amit egyszerűen nem lehet feldolgozni, és az embernek minden sejtjét áthatja a görcsösség és a frusztráció, a tehetetlenség, a düh, és ezekből kifolyólag pedig a melankólia. Egyébként is szorongó, aggodalmaskodó vagyok minden téren.

Kétségtelen tény az, amit a szüleim is szoktak emlegetni, hogy rossz világban születtem meg, ez a világ így ebben a formában nem nekem való, a maga farkastörvényeivel. Itt ebben az életben egyszerűen nem találom meg a helyemet. Szerintem ezzel a világgal sokkal nagyobb bajok vannak, mint az ilyen magamfajta emberekkel. Ilyenkor az ember már csak valamiféle csodában bízik ahhoz hasonlóan, mint amikor a lottósorsolást várják az emberek.

132: Mintha magamat olvasnám. Teljesen ilyen vagyok én is.

Annyi különbség van, hogy én élőben is próbálkoztam kb 1000 vagy több csajnál. Eredmény: Itt ülök magányosan továbbra is. Miért ilyen magas ez a szám? Szórakozóhelyeken rengeteg lányt/nőt leszólítottam, részt vettem a PUA-ban is, de nem jött össze, a végén megundorodtam a PUA életmódtól is. Egyszerűen nem nekem való.

A nőknek unalmasak vagyunk. Nekik tényleg az úgymond alfa hím tetszik. Ez a világ nem nekünk való, ahogy mondod is.

Megoldást továbbra sem tudok, sem neked, sem a kérdezőnek mondani. Ha tudnám, akkor rögtön beírnám.

Amúgy 11 évesen volt egy lány, na vele majdnem összejöttem, gyerekkori szerelem, de legalább az még ment valahogy. Talán az a lány sem akart nagy dolgokat elvárni tőlem. Csak sajnos elszakadtunk egymástól.

Van néha nő, aki rám ír itt a gyakorin, hogy kérdezne tőlem - gondolom meghatotta az írásom, amit a kérdezőknek írok. Viszont ahogy beszélnek a nők - tisztelet a kivételnek - pl. f@szom, stb... káromkodást ejtenek meg, na ez is idegesít, egy nő ne mondjon már ilyet, ez teljesen kiábrándító viselkedés. Ez is mutatja, hogy mennyire kiábrándító ez a világ.

Hogy van-e kivétel? Lennie kell, mert nehezen hiszem, hogy csak a férfiaknál vannak ilyen emberek. A nők meg alapból érzelmesek, náluk nem tudom hogy jelentkezne ez a probléma.

Hol érdemes ilyen lányokat keresni? Fogalmam sincs...