Felnőttként van még esélyem (nagyon) szerelmesnek lenni?

Anyámmal nemrég beszéltem erről, ő meg van győződve róla, hogy ilyen maximum egyszer adódik az ember életében, leginkább kamasz vagy huszonpár éves korban, utána benő a fejünk lágya. Nekem ez az egy már megvolt, és nem akarok túl nyálasan hangozni, de azelőtt tényleg soha nem hittem volna, hogy ilyesmit lehetséges annyira elmélyülten és intenzíven érezni, ahogy nekem sikerült. (Az illetővel sosem jöttem össze, nem is szeretett úgy, ahogyan én őt, gyanítom, ez is közrejátszott abban, hogy végül elmúlt a dolog, hiszen "el kellett gyászolnom" a párkapcsolatunk lehetőségét.)

Jelenleg olyan kapcsolatban vagyok, ahol részemről nemhogy szerelem, de még szexuális vonzalom sincsen jelen, és már nem tudom, mit kéne tennem, mert egyfelől hallom, hogy a szerelmet hajszolni nem bölcs döntés annak, aki stabil, hosszan tartó, családalapításhoz megfelelő kapcsolatot szeretne magának (mert a rózsaszín köd eloszlása után kell szembesülni a rideg valósággal), másfelől egyre inkább azt érzem, hogy így nem lehet közös jövőnk, mert egyszerűen nem tudom úgy átadni magam, nem vagyok boldog, és a szívem mélyén már valószínűleg nem is akarom, hogy működjön. De ábrándokat kergetni sem szeretnék fölöslegesen, pláne úgy, hogy egyébként is nehezen ismerkedem, tudom, hogy nem hullana csak úgy az ölembe a romantikus regénybe illő párkapcsolat.

Van valakinek valami tanácsa a számomra?