Az emberek felnőttként, együttélve már sokkal megalkuvobbak a párjuk hibáival, a problémákkal szemben, és talán kiábrándultabbak is, mint fiatal szerelmesként, amikor mlg az ábránd és a járás van?

és vajon mikortol jön el (akár kort, akár kapcsolatok és csalodások , tapasztalatok számát tekintve), hogy pl. ne okozzon gondot a külsőség , ami még egy fiatalnál pl erősen meghatározo ? és nem hiszem, hogy később nem marad az, különben nem lennének a kapuzárásos elvált pasik , a 35+-os 20 évessel járok.

sztem ahogy tuljut az ember egy csomo válságon és a élet sűrűjén, megint visszatér a suhankorába és ujrakezdi ugyanazt..

illetve mik a nagyobb elváalszto erők, ha nem tetszik már a másik, vagy csak megszoktad, meguntad, hiába karban van tartva, vagy a sok nehézség - pl. iskolába jár, iskolába jár gyerek mellett, nem megy a háztartásvezetés, nem tudunk beszélgetni, nincs közös hobbi, szétszedték a párkaocslatot a gyereknevelés okozta problémák, munkahelyi gonodk, nincs pénz saját lakásra..stb. stb.

valahogy akárhogy is filozok ezen, a pasiknál csak azt látom inkább mégis, hogy rengeteg belső és körülmények okozta problémán át tudnak evickélni, de ha a külső és a dekorácio és a vonzalom nincs már meg, akkor tuti lőttek az egésznek. és ezek amugy belsőorientált emberek elsősorban, nem felszines bunkok.