Felnőttként van még esélyem (nagyon) szerelmesnek lenni?

Két dologhoz szólnék hozzá, a félreértések elkerülése végett:

"oké, nem vagy szerelmes, de még csak nem is vonzódsz hozzá, nem is szereted valójában, csak a félelem tart mellette meg a külső nyomás. Jó esély van rá, hogy ő is így van vele."

Nem mondanám, hogy nem szeretem, mert jó barátságban vagyunk, és tulajdonképpen ez a kulcsszó: ha "csak" a barátom lenne, valószínűleg minden a legnagyobb rendben lenne köztük. Abban meg eléggé biztos vagyok, hogy ő nem úgy van vele, mint én, ez az, ami igazán megnehezíti számomra a szakítást. Megbeszéltük ezerszer, hogy ő szerelmes, én meg nem vagyok az, már lefeküdni sincs vele kedvem, de nem baj, ő ezt elfogadja, csak az számít, hogy ne veszítsen el, nem akar senki mással lenni. És nem egy baromi hosszú ideje tartó kapcsolatról van szó, amibe bele tudott volna kényelmesedni bármelyikünk, nem is élünk együtt. Úgy is viselkedik velem, mint aki odáig van értem.

Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lehetne rossz vége annak, ha neki szülnék, mert szerintem is sanszos, hogy az lenne, de talán nem árt, ha tisztázom, hogy pontosan miről van szó, hogyan kell elképzelni a helyzetet.

"Eddig sem halmozta el az élet jobbnál jobb lehetőségekkel, maradjunk reálisak: valószínűleg ezek után sem fogja."

Elgondolkoztam, mikor érkezhet el az ideje annak, hogy ezt így ki lehessen jelenteni. Mármint nem írtam le, de 24 éves leszek nemsoká, ami lehet, hogy más reményekkel kecsegtet, mintha 50 lennék, ugyanakkor pont mostanában lépek ki abból a korból, amikor még adottak a külső körülmények az ismerkedéshez (egyetem alatt könnyebb lenne aktív szociális életet élni, mint amikor már fix munkahelyen dolgozik az ember napi 8 órában, de mindig elég zárkózott voltam, így nem tudtam élni ezzel a lehetőséggel sem). Nem tudom, mi kéne ahhoz, hogy meg tudjak változni.

Igen, ez benne a szívás. Nem akarok úgy tenni, mintha abban állna a legnagyobb dilemmám, hogy nem tudok dönteni szakítás vs. együtt maradás kérdésben. Érzem, hogy nem bírom már sokáig.

A nagyobb bajom az, hogy attól félek, később sem leszek képes annyira szeretni valakit, amennyire szükséges lenne egy számomra kielégítő kapcsolathoz. Én azzal az emberrel szeretnék lenni, akit a másik felemnek érzek, akiért "eladnám a lelkem" (nem azért, mert a "lelkemet" ne tartanám értékesnek, ellenkezőleg: nagyon is annak tartom), nem azzal, akiről annyit tudok elmondani, hogy kijövünk egymással és nem rossz a szex sem. Remélem, érthető. Nyilván emellett fontos szempont az összeegyeztethető jövőkép, meg minden egyéb, amiről pl. a 20-as válaszoló is írt.

Ha szerintetek nem kell lemondanom sem erről, sem a családalapításról, mert megvalósulhat a kettő egyszerre, annak csak örülök.