Van itt olyan, akinek jót tett a szakítás?

20: Nem, én arra gondoltam, amikor pl kiírta egy incel, hogy a szülei neveltetése miatt sikertelen a nőknél, akkor mindenki lehurrogta, hogy hárítja a felelősséget és rájuk keni. Pedig egy mérgező szülő ugyanúgy elronthatja az ember életét, mint egy mérgező társ. Sőt, a gyerekkorban ért traumák még nagyobb hatással is vannak az ember személyiségfejlődésére.

Nem védeni akarok senkit, csak ezt nem bírom, hogy a legtöbb ember mindig úgy alakítja a véleményét, hogy az őt igazolja, más helyzetben már megint mást mond, hogy ismét csak saját magát igazolja, még akkor is, ha amit mond, az nem konzisztens.

De ez nem csak itt igaz, hanem a legtöbb emberre a földön, szóval eh.

20: Amúgy ha tényleg érdekel nem, nem lett jobb az életük azóta. Az első megházasodott aztán elvált, közben a szülei is kirakták, a második már a második bántalmazó kapcsolatát tapossa azóta (ő mondta nekem, mert azóta beszéltem vele), de a kettőből az egyikhez még így is visszatáncol állandóan, mintha legalábbis kéne neki a megaláztatás, hát egészségére. A harmadikkal nem tudom mi van.

Szóval elhiheted nem kell aggódnom emiatt.

Rövid távon szar volt.

1-2 hétig, hónapig szar volt mert nagy volt a függés és üresek voltak a napok úgymond.

Viszont utána baromi sok időm lett. Tudtam tanulni, sportolni és nem mellesleg annyi pénzem maradt meg, hogy el se hittem, évente egy nyaralás ára megmaradt (nem azért mert nem mentünk nyaralni, hanem azt nem számolva).

Az exszel szakítás óta nem beszéltünk. Azt nem tudom, ő kutatott-e utánam azóta a neten. Én 1-2x ránéztem letterboxdon, goodreadsen, milyen filmeket, könyveket nézett-olvasott, de törölte magát onnan egy idő után... mondjuk sztem azért ment oda fel, mert én is felregisztráltam, őt nem érdekelte annyira.

Nekem sok értelemben jót tett a szakítás. Sokkal könnyebben tudtam csinálni az életmódváltásomat nélküle. Már akkor elkezdtem és fogytam, amikor együtt voltunk, de úgy elég nehéz tartani az egészet, ha közben folyamatosan hordja haza nemcsak magának, hanem nekem is, a cukros péksütiket, nasikat, és megdöbben / megsértődik, ha nem eszem (pedig orvosi utasítás volt, és nem egyszer el lett mondva neki)... nem tudtam annyit elmenni mozogni, mert nyafogott, hogy nem vagyunk eleget együtt (mondjuk amikor meg "együtt voltunk", bámultuk a tv-t bambán, nem volt minőségi együtt töltött idő).

Többet tudtam elmenni moziba, színházba. Nem kellett máshoz alkalmazkodni kb. semmiben (mikor megyek aludni, mikor nézek filmet, milyen youtube-videókat nézek hangosan, mikor hallgatok zenét, mikor táncolok, mikor vásárolok be és mit, mikor milyen mosást indítok be stb.). Nem volt "határidő", amire "haza kellett érni", ha elmentem otthonról - ha kb.-ra, tehát nem pontosra/határidőre mondtam, hogy valszeg mikor tájt fogok hazaérni, és fél órával később értem, morcosan nézett.

Még arányosan is kevesebbet költök kajára, mint amikor együtt éltünk (ugye az alap, hogy ő többet evett, mivel pasi, nem az volt a gondom... hanem inkább az, hogy én nem ehetek cukrot, és folyamatosan megette a saját magam számára vásárolt drágább cukormentes nasikat külön kérés ellenére is, ami helyett felajánlotta a saját cukrosát... így mehettem el venni megint nasit).

Közvetlenül szakítás után nagyon fájt, a lezárás sem volt egyszerű. De azóta fizikailag és lelkileg is sokkal jobban vagyok.

Rengeteg időt megspórol magának az ember, ha nem azzal foglalkozik, hogyan szolgálja ki a másikat. Mert nőként ezt ugye “kell”.

Anyagilag is jobban járok, feleannyit sem ettem, mint a volt párom, a kaja, bevásárlás mégis felesbe ment.

(Nem, nem lehetett megbeszélni vele.)