Azt mondják, ne álljak bosszút az exemen, majd a karma elintézi. Na de mikor? Szerintetek?

Röviden a történet:

24 évesen összejöttem életem első barátnőjével. Örültem, mint majom a farkának. 1 évvel később munkahelyi gondokkal kezdtem el küzdeni, ezért bevallom, türelmetlen voltam vele, néha nagyon kihozott a sodromból, volt pár keresetlen szavam, de mindig sírva kértem bocsánatot. Féltékeny voltam, de csak azért, mert szerettem, és tudtam, hogy a barátnői irigyek, rossza hatással vannak rá, és azért viszik annyit bulizni, mert ribizlit akarnak belőle csinálni. De ezért is én lettem a pszichopata.

Másfél éves kapcsolat után, nem sokkal miután el is veszítettem a problémás munkahelyem, egyik napról a másikra elhagyott minden előjel nélkül. Könyörögtem, hogy legalább beszéljük meg. Azt mondja, neki nem kell olyan pár, aki rajta veri le a stresszt. De ha vele vagyok állandóan, akkor persze, hogy ő fogja elő sorból nézni, mit tesznek velem a gondok. Egyszerűen azért hagyott el, mert nem voltam tökéletes, kvázi lúzer lettem a szemében. Brutálisan megalázott, úgy beszélt velem, mint egy darab retekkel, és megmondta, hogy szerencse, hogy nyilvános helyen vagyunk, csak itt meri mondani, közben röhögött.

A szakítás után kemény 2 hónappal összejött mással.

Az a "férfi" mindenben az ellentétem. Én hazafi vagyok, ő liberális félvér. Én fizikai munkából élek, ő irodista. Én keresztény vagyok, ő chemtrail-es fb csoportban röhögő, gúnyos, rockzenét istenítő alak. Az exem olyan odaadással van vele évek óta, amilyet én nem kaptam soha. A csávónak meghalt az anyja (az apja pedig már régen), teljesen összetört, de őt nem hagyja el, pedig nyilván sokkal betegebb lett mentálisan ettől, mint én a munkám elvesztésétől.

Mindenki azt mondja, felejtsem el, majd a karma elintézi. Mégis mikor? Évek óta pózol a fekete szupercsávóval, én pedig az egész világ által hü-lyére vagyok véve. Tényleg az a helyes út, hogy nem vágok vissza?