Miért csodálkozik mindenki boci szemekkel hogy 15 év masszív nőtlenség után kezd az elmém megbomlani és kezdek megőrülni?

Gyakorlatilag kamasz koromtól idáig (31 vagyok) egyetlen barátnőm volt a huszas éveim elején, azon kívül semmi! Ő is kidobott pár hónap után (távkapcsolat is volt..)

Ezt leszámítva párszor szexeltem főleg nálam sokkal idősebb nőkkel. De nem igazán élveztem a dolgot, egyik nő se tetszett igazából. De a szexuális feszültséget le tudom ugye vezetni(ipari szinten maszturbálok).

Ami viszont ennél sokkal rosszabb, az a szeretet teljes hiánya. Ezt nem tudom sehogy kezelni.

S lassan olyan állapotban vagyok hogy fizikai fájdalmat érzek amikor meglátok egy szerelmes párt.... nem rájuk haragszom, félre ne értsétek!

Nincs bennem gyűlölet vagy ilyesmi.

De annyira szorít ilyenkor a szívem, annyira fáj hogy nekem ez az egész kimaradt és kimarad....

Folyamatosan üvöltenék...

Olyan szinten vagyok kiéhezve, hogy pl. pár éve amikor randiztam egy lánnyal (persze abból se lett semmi..), séta! közben eufórikus állapotba kerültem. Pedig csak kézenfogva sétáltunk, semmi több...

Kb. semmi nem érdekel, teljes apátiában úszva élem az életemet...fekszem az ágyon összetörve lelkileg és sírok..sokszor szó szerint...

Nekem miért nem lehet rendes életem? Hogy legalább egyetlen ember szeressen, a társam? Nekem miért nem lehet?