A harminc év alatti lányok miért nem bírják a kritikát elviselni?

Egy harminc alatti átlag, vagy átlag feletti nőre annyi csicska, seggnyaló férfi jut az Instagram és társkeresők feltalálása óta, hogy az egójuk az egekben. Persze régen is volt ilyen hercegnő-effektus, de akkor csak a család, osztálytársak és barátnők boostolták a kicsi lány önbizalmát, ma már a fél világ.

Tisztelet az igen kevés kivételnek.

"akkor be kell hogy érjék egy átlagférfival"

Mármint annak, aki kapcsolatfüggő. Ismerek ilyet a környezetemből, szörnyű élete van (mindig nekem panaszkodik, eléggé utálom végighallgatni, de nem akarom elhajtani, mert nagyon sajnálom is valahol).

Negyven vagyok. Sem fiatal koromban sem most nem értem be és nem érem be olyannal akibe nem vagyok szerelmes és akivel nem tudjuk egymást kölcsönösen tisztelni és csodálni.

Ami a kritikát illeti, sosem érdekelt. Olyan vagyok, amilyen, nem fogok ezen változtatni azért, hogy másnak megfeleljek. Persze én nem csapkodok és puffogok, mert annyira sem érdekel a kritika, hogy megsértődjek rajta. Nem gondolnám, hogy bárkinek joga volna engem megváltoztatni, ahogyan nekem sincs jogom a másikat megváltoztatni. Megpróbálunk összecsiszolódni, kötünk kompromisszumot, de egyik részről sem egészséges a másik elvárásainak és véleményének alárendelni magát.

Nem mindegy, hogy építő jellegű kritikáról vagy folyamatos jellegű baxogatásról van szó (lehet, hogy neked építő jellegűnek tűnik, de nem biztos, hogy a lánynak is így jön le).

Nem tudom, hogy más nők milyenek, csak a saját példámból tudok kiindulni. Volt olyan párom, aki bármit csináltam, kritikát mondott róla. Ha főztem, akkor megdicsérte, hogy jó lett, de legközelebb még ezt vagy azt tegyek bele. Persze legközelebb, mikor ezt és azt is tettem bele, akkor is jó volt, de azért meg lehetne bele tenni amazt is legközelebb, úgy sokkal finomabb lenne. Ha elkezdtem többet sportolni, akkor célzott rá, hogy rám férne még ennél is több sport (nem vagyok és soha nem is voltam még csak túlsúlyos sem). Szexuális téren is igyekeztem a kedvére tenni, de nem volt neki soha elég jó, mindig volt valami kifogása. Ha kitanultam a belem egy nehéz vizsgára és mondjuk négyes lett, akkor azt mondta, hogy jó, de azért tudnék én ötöst is szerezni, ha többet tanulnék. Én soha nem sértődtem meg, nem vagyok már kislány, hogy duzzogjak. Akkor is megértettem, hogy nem baxogatásból mondja ezeket, hanem ilyen módon próbál segíteni és motiválni és nyilván szerettem, ezért igyekeztem hallgatni rá és megfelelni neki. Viszont egy idő után kvára bele lehet fáradni, hogy bármennyire erőlködik az ember, bármennyire igyekszik a másik kedvére tenni, ő mindig mindenre csak a száját húzza és közli, hogy jó, jó, de lehetne jobb is. Nem várom én sem, hogy a párom minden hétköznapi szirszar miatt megdicsérjen és saját magamtól is motivált vagyok, hogy fejlődjek bizonyos dolgokban, de időnként az embernek csak az a minimális sikerélmény hiányzik az életéből, hogy kapjon egy jó szót vagy egy köszit attól, aki miatt kiteszi a lelkét nap mint nap. Mivel ezt nem vagy csak elvétve kaptam meg, szerintem teljesen jogosan éreztem, hogy bármit teszek, soha nem leszek elég jó semmiben, minden tettemmel csak csalódást okozok a páromnak, csak a terhére vagyok. Egyébként messze nem vagyok még harminc éves és nem csak emiatt ment tönkre a kapcsolatunk, hanem pl az is szerepet játszott benne, hogy 1, azaz EGYszer a több év során kritizáltam egyetlen rossz tulajdonságát és megkértem, hogy változtasson rajta, ő pedig lelépett mondván, hogy nyilván nem egymást keressük, ha nem tudom elfogadni olyannak, amilyen. Szóval ez a tulajdonság nem feltétlenül a kortól (ő már 30 elmúlt) és úgy tűnik, nem is nem kérdése.

" építő jellegű kritikát"

Ajaj! Megszólaltak a vészcsengők!

"Épító jellegű kritikát" az szokott mondani, aki megmondó embernek tartja magát és mindig igaza van szerinte, és ha a másik nem úgy látja, már írja is ki az ilyen kérdést.

Kéretlen vélemény építő jelleggel...

Na erre senki nem kíváncsi :D

Tudod, ez olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van, de a máséra nem kíváncsi.