Jogos a felháborodásom?

"A férfi válaszolónak külön köszönöm. Örülök, hogy férfi szemmel is meg lehet engem érteni. Most úgy vagyok beállítva részéről, mint valami hisztis fúria és nem is hajlandó megbeszélni a továbbiakban ezt. Nem is tudom megvédeni magam, mert már elkönyvelt és kész. Ettől robbanok szét. Úgy viselkedik velem, mint ha mi sem történt volna, de bennem ott a tüske:((("

Én is férfi vagyok mellesleg. Csak nem írtam.

Világos, hogy a férjed valamit szégyell, vagy nem mer elmondani, és nem biztos, hogy igazából a nőhöz van konkrétan köze. Sok minden lehet, de biztos, hogy érzelmileg komoly dolog. Lehet gyász, lehet félelem, lehet bűntudat, lehet bármi. De ne próbáld ezt harapófogóval kiszedni belőle. Nem véletlen, hogy így reagált: nagy megijedt, hogy ki akarod erőltetni belőle. Magában tartani nagyon fájhat, akármiről is van szó. De kiadni annyira nem meri, hogy ezzel csak rontasz a helyzeten. Szóval én azt mondom, hagyd rá: ha te megosztod vele a titkaidat, Ő is meg fogja. Ha te pedig megpróbálod kiráncigálni belőle: akkor neked sem lesz majd bátorságod vele megosztani a sajátjaid. (Még ha most nincsenek is)

Teljesen érthető, hogy ez neked rosszul esik. Persze meg lehet érteni, hogy ha jól kijönnek, akkor tartják a kapcsolatot, de ez így már túlzás. Tiszteletben kellene tartania azt, hogy veled van kapcsolatban, ti vagytok a családja, tehát egy másik nővel nem illene ilyen szoros viszonyt fenntartania. És itt most nem a bizalomról van szó.

Egyébként az ilyen heves reakciók mögött, amit férjed produkált, általában van valami.

"Nem szoktam kérdezgetni soha a dolgai felől, nem akarok belőle semmilyen titkokat, fájó dolgokat kihúzni. Csak az a baj, hogy ő papol a bizalomról és azt hazudja, hogy egy kollégával találkozik, aztán mikor véletlenül lebukik, akkor meg ott van, hogy már megint titkolta, hogy vele van"

Lebukik, de honnan hova? Az igaz, hogy egy kapcsolatban nem előnyös, ha ilyen jellegű titkai vannak valakinek. Viszont mindenkinek meg van a joga arra, hogy ne mondjon el ilyen dolgokat. Ha látja rajtad, hogy ezt a jogát tiszteled, akkor nem lesz majd szüksége fedősztorira, hogy éljen is ezzel a joggal. És ha nem lesznek fedősztorijai, akkor meg is szűnik a dolog, amit te a probléma gyökerének tartasz. Tehát végső soron mégiscsak az lehet a gond, hogy te nem hagyod rá ezt a dolgot. Ha ráhagyod, és nem kéred számon, akkor előbb-utóbb magától is beszélni fog.

"a szemembe hazudik róla és még bennem kelt bűntudatot, hogy hogy van pofám fél évente egyszer halkan megjegyezni, hogy nekem ez rossz és fáj."

Ezek nagyon tipikus védekezési módok. Az érzelmi zsarolás, bűntudatkeltés valószínűleg olyan játszmák, amiket Ő már régen, gyerekkorában megtanult. És ha fél, akkor a könnyebb utat választja: a játszmázást. Szóval hazudni fog, és ha te pedig erőszakkal lebuktatod, akkor bűntudatot akar majd kelteni. Ez egyszerű védekezés. Ha neked ez a problémád, hogy veled szemben ezt teszi, akkor egyszerű a megoldás: ne támadd. Ha nincs mi ellen védekezni, megszűnik a probléma. A te védekezési módod pedig az, hogy nem beszélsz róla, hanem felgyűjtöd a problémákat, és nagy adagban vágod hozzá: hátha így nyomatékosabbnak tűnik. Pedig ez külső szemlélőnek csak hiszti, sárkánykodás. Ha már az elején elmondod neki, hogy mit érzel, akkor meg tudod kímélni mindkettőtöket ettől a fájdalomtól, és hárpia se leszel. Ne próbáld az élet bírósága elé vinni az ügyed, mert ez egyszerű támadás. Ha a férjedet szereted, és nem csak szeretni akarod, akkor ne kérd számon. Mert ez így hiteltelen.

Egyébként, ha az ajándék tényleg olyan különleges, és az a nő segített beszerezni, akkor nem értem, mi a probléma. Amúgy próbáld az Ő szemszögükből vizsgálni a dolgot. Lehet, hogy már egy ideje azon munkálkodnak, hogy összebékítsenek titeket, és ezzel megszűnjön a feszültség közted, és a férjed között. Ha tényleg így volt, akkor nem csoda, ha így megsértődött a férjed a reakciódra. Persze nem mondom, hogy az Ő sértődöttsége jogos lenne. Csak azt mondom, hogy ne érezd úgy, hogy te vagy az egyetlen, aki ezért a kapcsolatért tesz, mert nem a te dolgod megítélni, hogy Ő mit csinál. Te foglalkozz azzal, hogy te mit teszel a kapcsolatért. Neki is biztos hogy van elég baja és tuti hogy fel akarja oldani Ő is ezt a feszültséget.

Ez amit te leírtál, szerintem a rossz kommunikáció képlete. Képzelj el két, első látásra párhuzamosnak tűnő egyenest. Ez a két egyenes nagyon kis szöget zár be, viszont tény, hogy a távolban metszik egymást. Ha kettőtök kommunikációja ez az egyenespár, és mindketten érzitek, hogy ez a töréspont be fog következni, akkor be is következik - ha nem tesztek ellene semmit. Lehet, hogy még az elején jártok. De biztos, hogy mindketten felismertétek ezt a problémát. Szóval ne akard őt meggyőzni arról, hogy ez így van, hanem tegyél ellene! És akkor Ő is tenni fog. Ha pánikolsz, és nézed, hogy az élet elszalad melletted, akkor Ő is ezt fogja tenni. De ki oldja meg akkor a problémát? :) Nyilván nem a kapcsolatotokba születtetek bele, tehát mindketten hoztatok bizonyos titkokat, félelmeket a gyermekkorotokból és a korábbi kapcsolataitokból is. Jó arra gondolni, hogy tiszta lappal kezdtétek a kapcsolatotokat, de valójában maszatos volt mindkettőtöknek. Ez az élet velejárója. Minden kapcsolatban így van. Ha össze kellene foglalnom, hogy mi a legfontosabb feladata egy akár pár- akár baráti kapcsolatnak, akkor biztosan közte lenne ez: elfogadni a másikat, a maszatokkal együtt is.

"Ennyire fontos neki ez a kapcsolat, hogy rámenjünk? Van ezernyi barátja. Szerintem, ha lennék olyan hárpia, amilyennek beállít és válaszút elé állítanám, képes lenne otthagyni a családját ezért a "voltért". Én ezt érzem. persze ezt sosem fogom meglépni. Nagyon szeretem. Szinte természetfeletti vonzalommal. Ezért is fáj nagyon."

Valamilyen formában minden barátság más. És minden barátság okoz fájdalmat is. De épp ezért ne próbáld meg senkitől elszakítani. Amúgy jól sejtem, hogy kb. 3-5 évvel idősebb nálad? De mindenképpen legalább 3 évvel.

"az összhang.

Ítrad, hogy fél és ezért "védekezik" a bűntudat keltésemmel. De mitől fél? Tudja vajon, hogy nekem ez tényleg rossz? Felfogja egyáltalán, hogy miért rossz? Ha én megbántom, bevágja a durcát és bocsánatot kell kérjek. Ha ő megbánt, azt sosem ismeri el (tőlem megköveteli) és tudományosan kifejti, hogy miért nincs igazam. Bocsánatot persze nem kér. Nagyon szeret, érzem is, tudom is. Nem akarom elszúrni. Biztos ő sem. De valahogy mindig az jön ki a végén, hogy én vagyok a hibás. Elegem van ebből a szerepből."

Számít az, hogy tudja-e, hogy neked mennyire fáj? Valamilyen szinten nyilván. Viszont ha neki fáj valami, akkor nem azt fogja szemelőt tartani, hogy téged ezzel megbánt. Nagyjából úgy érezhet, mint te. Úgy érzi, hogy igazságtalanság számon kérni őt, meg hogy a világ olyan gonosz őhozzá. Valószínűleg azért is hozta a tudtodra, mert bűntudata van valami miatt. Be akarja bizonyítani magának, hogy a világ ellene szól, és az első lépés ebben az, hogy bebizonyítja, hogy te is őt támadod. Én erre tudok gondolni. A férjed elég neurotikus típus lehet, enyhe paranoid hajlam is megfigyelhető a leírás alapján. De ne hagy, hogy igaza legyen. A neurotikusoknak egyik jellemző tulajdonsága, hogy gyakran kezdeményeznek vitát, illetve élvezik az olyan okfejtéseket, amely során bebizonyíthatják, hogy nekik van igazuk, és a másik téved. Ez egyfajta makacsság. Ezek a vonások egyébként rajtad is megfigyelhetők, mielőtt leszeded emiatt a fejét. :D Csak te érzelmileg valamivel fejlettebb vagy nála, ami valószínűleg egész egyszerűen annak köszönhető, hogy férfi. Mivel a társadalom kevesebb önbizalommal és toleranciával rendelkező fele azt hangsúlyozza, hogy az "érzelgősség" a gyengeség jele férfi részről, ezért sok szülő egyszerűen nem hagyja, hogy a fiúgyermeke normálisan fejlődjön érzelmileg. Valamilyen szinten biztosan áldozatul esett ennek a kihatásnak a férjed, mint ahogyan minden férfi. Persze valószínűleg az érzelmei helyett tökélyre fejlesztette a racionális értelmét. Ezért is esik neked olyan rosszul, ha ezt ellened használja fel. Érdemes viszont megfigyelni: érzelmileg nagyon gyerek még a férjed. Egy éppen kamaszodni kezdő gyermek szintjén áll. Bűntudatkeltés, sértődés - ezek egy gyermek érzelmi reakciói. Épp ezért érdemes erre odafigyelni. Ha kellő őszinteséget tanúsítasz, és elég bátor vagy megnyílni előtte, akkor meg fogod tapasztalni, mennyire nagy megkönnyebbülés zsigerből elmondani az érzéseket vádaskodás helyett. Ha látja ezt, akkor Ő is fejlődni fog érzelmileg, mert a te példád nyomán sikerül majd bátorságot gyűjtenie. Ez egyébként a közös gyermeketek miatt is nagyon fontos: hiszen a gyermek előtt nem árt, ha olyannak mutatja magát az ember, amilyen. Az én szüleim például azzal nehezítették meg a serdülőkoromat, hogy féltek saját magukról beszélni. Még ma is tökéletesnek próbálják tettetni magukat, pedig látom, hogy mennyire szenvednek emiatt. Látszik a félelem a szemükben. És állandóan hisztiznek. Egy gyermek számára a szülő a tökéletességet jelképezi. Óvodás kor előtt nagy szükség is van erre a képre, hiszen a fejlődést, a segítséget és a gondoskodást csak a szülőtől kapja meg a gyermek. A tökéletes képnek viszont idővel el kell oszlania. Biztosan ismerős, amikor az óvodás gyerekek azzal dicsekednek: "Apukámnak bazi nagy kocsija van". "Anyukám jobban szeret mint téged a tiéd". Viszont az óvodában, aztán pedig fokozatosan, ahogyan a gyermek felnő, egyre inkább kell saját magára támaszkodnia. Az élet pedig nagyon nehéz lesz akkor, ha később is a szülői tökéletesség képét tartják maguk előtt. Hiszen rájuk akarnak majd hasonlítani. A baj ezzel, hogy a hibákból így képtelenség tanulni. Mert egy ilyen gyermeki lelkű ember 40 évesen is még azon fog hisztizni, hogy milyen szar a világ, ha nem megy minden olyan könnyen, mint gyermekként. A sült galamb nem fog senkinek a szájába repülni, akármilyen hangosan is ordibál. Szóval ezért fontos, hogy megbékéljetek magatokkal, és el tudjátok fogadni saját magatok képességeit és hibáit is. Ami van, azt kell kihasználni 100%-osan.