Más is él toxikus párkapcsolatban?

Én is a jobb kezemmel toxikus párkapcsolatban élek,gyakran rám akár rántani.

De most már néha hűtlen vagyok hozzá és csalom a ballal.

Voltam. Tűrtem, főleg mivel valahol ő is áldozat, amiatt ilyen.

Aztán beláttam, hogy egy életem van. Neki meg megmagyarázza a problémáit a múltja, de nem teszi elfogadhatóvá.

Léptem.

Komoly gyerekkori trauma: elrabolták, lepukkant menekülőszállón rejtőztek vele, visszakerült az egész hercehurca után az apjához akit nyilván nem érintett túl jól ez az egész mizéria... talán neki is van valamilyen mentális problémája, amit exem egyrészt örökölt, másrészt ez volt a szülői minta.

Az esetlegesen örökölt mentális dolog mellett nyilván ki is alakult pár, szegény gyerek így próbálta stabilizálni magát.

Később meg nem is vitték pszichológushoz, "majd kiheveri" alapon (???)

Emellett egészségügyi problémája is volt.

Amúgy a kedves oldala tényleg egy fantasztikus embert mutatott. Önzetlen, az utolsó morzsát is inkább másnak adja. Barátságos, közvetlen, tudásvágyó.

Csak hát ugye a sok probléma következményekkel jár. Hirtelen hangulatváltozások, robbanékony indulat... engem sose bántott, de legutóbbi veszekedésünk (ő kiabált velem, én próbáltam nyugodtan kezelni a helyzetet) során székek is repkedtek. Állítólag mártír vagyok, meg retardált, meg fogyatékos, meg önző picsa. Meg tiszteletlen, valamiért ez volt a berögződése (kezem a szívemen, nem vagyok tiszteletlen) hogy neki az JÁR, és igazából nem is értettem sosem hogy mi volt pontosan a baja, mit vett tőlem tiszteletlenségnek, de néha már az asztalt verte, hogy én "Annyiba se veszem, hogy..."

Olyan voltam, mint a béka a fazékban. A víz melegedett, melegedett. Egyre kevésbé volt kellemes, lassan már csak a felelősségtudat (vagy minek is nevezzem) tartott: ő is szenved, nem tehet róla, nem az ő hibája, szüksége van rám. Szeretem.

Aztán a víz elért egy pontot (egy amúgy teljesen banális dolog miatt, nem is értettem), én meg úgy döntöttem: "Basszus, nem az a bajom, hogy ez most megbolondult, hanem hogy már megint ilyen. Így nem lehet élni. Ha egy kicsit is szeretem magam, akkor nem hagyom hogy a sárba tiporjanak. Én az ellenségeimmel sem bánok így, nemhogy azzal, aki állítólag a párom"

És a béka kiugrott a vízből, mielőtt megfőtt volna. Aznap éjjel megszületett az elhatározás, pár nap múlva (úgy igyekeztem intézni, hogy ne csak nekem legyen segítségem, hanem neki is, lelki oldalon) szakítottam, és gyorsan el is hordtam a cuccaimat.

Voltam. Saját magamról mondtam le, az egész életemről, mindenről. Nagyon nehéz volt kimászni.

Ha ilyen helyzetben vagy, kérj segítséget (anonim is lehet):

[link]

[link]

"Kigyógyítani a melegségből"... brr.

A gyerekkori minták elég szépen be tudják árnyékolni a felnőttkort, és bizony nehéz utólag korrigálni.

Ismételni tudom csak magam: A trauma megmagyaráz bizonyos viselkedéseket, de nem teszi elfogadhatóvá. Az egyénnek a saját felelőssége (kiskorában a gondviselőié, de ugye az felett nem nagyon tud rendelkezni) hogy helyretegye fejben a dolgokat, és dolgozzon rajtuk.

Én a végletekig türelmes és megértő vagyok, de nálam is elszakadt a cérna. Most már hirtelen tud dolgozni a hibáin az exem, elkezdett odafigyelni a beszédjére is, jár pszichológushoz, minden.

Én ilyen szempontból szigorú típus vagyok. Párkapcsolatban voltam vele, megtettem amit tudtam, nem vált be. Túl sokat tűrtem, nem szeretném újrapróbálni - ott már eljátszotta az esélyét, hogy a szerettével szemben megengedett ilyen viselkedést (valószínűleg amúgy borderline-os. Megértem, sajnálom, de 'normál' esetben azért náluk jelentkezik a megbánás egy-egy jelenet után, itt még az se volt). Az ő érdekében remélem, hogy sikerül enyhíteni a problémáin, de nekem már nincs dolgom vele.