Kinek van igaza?

"De a barátnőm sokszor fejemhez vágja hogy embereljem meg magam, ne teljesítsek minden kívánságot, mert ő feltudja magát találni, szerinte Apám csak ugráltat engem."

És hogyan találja fel magát ha mozgássérült? Mi van?

Kidobnám a csajt, apám választanám. Normális nő elfogadna apámmal együtt.

Teljes mertekben egyetértek az első kérdezővel.

Én még hozzátenném, hogy elgondolkodnék azon, hogy mennyi empátia szorul belé, ha ennyit sajnál egy mozgássérült embertől. Én inkább értékelném hogy gondoskodsz apukádról, ami a mai fiatalok körében igen ritka. A leírtak alapján nem folosleges dolgokkal piszkál és egyébként is az apukád, a szeretted, aki valamelyst rád van szorulva, miért akar ennyire kisajátítani a barátnőd? Nincs semmi hobbija vagy bármi amivel elütné az időt míg Te megcsinalod pl a küszöböket? Jó dolgába...

Ráadásul még azt is sajnálja ha elmész beszélgetni valakivel és nem is szlapálni mész...úgy hogy egyutt laktok. Mi a baj ebben? Szerintem sokan összetennék a kezüket, ha ilyen rendes palija lenne.

Bár lehet van abban valami, hogy kevés minőségi egyutt toltott idotok van, a programozás igen fontos hogy ne hűljon ki a kapcsolat, legyen csak szó egy piknikezésről valahol vagy baráti sütögetés.

Én nem a haragot akarom benned táplálni, de tényleg gondolkozz el, hogy a barátnőd nem önző-e egy kicsit. Mindenképp beszélj vele, hiszen lehet egy életre keresel társat és vannak dolgok amikben számítanod kell a másikra.

nem egy felnőtt kapcsolat és nem is viselkedik úgy mint egy nő, inkább mint egy gyerek,ki akar sajátitani és irányitani.

a kontroll a fegyvere, irányitás és kontroll ez a két szó öli meg a legtöbb kapcsolatot, nyilván hozott minta, szóval nem tehet róla otthon is ezt látta, a kérdés, hogy neked ez igy megy-e?

nem a másikat kell megváltoztatni, neked kell a kérdést magadnak feltenni, hogy nekem ez igy boldogság-e, de valoszinü már tudod a választ, csak nem mersz lépni..

Nehéz ügy, hadd világítsak meg egy másik nézőpontot saját tapasztalat alapján.

Egyrészt a leírásod alapján nagyon jó, dolgos, talpraesett férfinek tűnsz. Másrészt az exem is az. Nekünk is voltak hasonló harcaink, és ennyi idő elteltével arra jöttem rá, hogy nem illettünk össze. Ő is mindent megtett a maga módján, az elérhető forrásokból; és én is. Amikor nem a komoly élet volt a téma, akkor csodásan összeillettünk. Mélyen és bármiről tudtunk beszélgetni, szinte állandóan nevettünk együtt, tiszteltük és szerettük egymást, passzolt az ízlésünk, a nyitottságunk, az elképzeléseink, és a vonzalom is rendben volt.

Ő viszont a mérgező anyjának volt kiszolgáltatva, aki meglopta, megszabta hogy mikor használhatjuk a párom autóját, belém rakta a gyomorgörcsöt ha náluk voltam (épp mi lesz a baja aznap). Szerettem volna elköltözni, a saját életünket élni. A kapcsolatunk végén már borzasztó frusztrált voltam a privátszféra hiánya miatt. Ezenkívül ő is telerakta munkával azokat a napokat amiket együtt tölthettünk volna. Minden ígéretét megszegte valamilyen formában vagy mértékben. A bizalmam benne kezdett megtörni… Ő is azzal jött, hogy attól hogy dolgozik (MINDIG dolgozott) mi még lehetünk együtt. Egy fél órás munka nem dúlja fel a napunkat. Így körítve hihetnénk, hogy valóban nem nagy dolog; de ha hozzátesszük, hogy hányszor szegte meg a szavát és hagyott cserben, akkor azért lehet ezt más fényben is látni.

Nyilván nálatok egy segítségre szoruló édesapáról van szó, aki elmondásod alapján egy egészséges pszichével rendelkezik. Ezért írtam, hogy nehéz ügy… de azért vegyük figyelembe, hogy valóban nincs igazi magánéletetek / privátszférátok. Ha a 2,5 évhez hozzászámolom a 3-4 évet, akkor 6 évnél járunk, amíg valóban közös életet tudtok élni, az új családotokban.

Egyoldalúan festetted le a történetet, gondoltam megmutatom a másik oldalt is. Biztos nagyszerű ember vagy, de a barátnőd se gonosz boszorkány. Talán csak nem látjátok egymás nézőpontját és nem illetek össze.