Nők, akik ezt már tapasztalták, kérlek írjátok le, hogyan ment ez tovább?

Hidd el,hiába mondta neki,hogy vége,tuti nem lett vége köztük.Sőőt...

Hasonlóba vagyok én is,írj orivátot ha gondolod

Én hasonló sztoriban a gyerek voltam (11 éves). Engem az egészből tudod mi rémített meg egyedül? Az, hogy talán el kell költözni otthonról. Pont egyáltalán nem érdekelt, hogy a szüleim úgy döntöttek, hogy nem lesznek többet együtt, értettem, az egészet, apu mást szeret, anya szomorú, többé nem akarnak együtt lenni már. Oké. De ennek milyen hatása lesz rám? Ugye nem kell elköltözni? Mivel nem kellett, azt kell mondjam, szerintem a körülményekhez képest egyáltalán nem viselt meg a dolog. A gyerekeid sem ostoba nebántsvirágok, valószínűleg már most is tudják, hogy valami nem stimmel, sőt az is lehet ők már eddig is tudták, csak te nem vetted észre. Sose értem miért becsülik alá a gyerekek értelmi képességét, a saját szintjükre vetítve és elmagyarázva, egy felnőtt emberekhez méltó válás nem teszi tönkre őket, ellenben egy szeretet nélküli családban való élettel. Mert győzködheted magad, hogy jó ember, stb, de ott marad benned a tüske, nem fogsz bízni benne már úgy, és hidd el, ez egy szép lassú spirálban majd belülről szépen felemészt és elrohaszt, mert itt nem egy spontán félrekúrásról van szó, hanem szeretőről, konkrét érzelmekről!

Csak javasolni tudom, hogy ne azt tanítsd a gyerekeidnek, hogy a házasság arról szól, hogy anyu mindent eltűr apunak, csak kötelező jelleggel maradjanak együtt (szeretet nélkül is). Ennek semmi értelme, és ha magadba nézel te is tudod. Mert lehet, hogy ez nem ilyen egyszerű, de azért nem is túl bonyolult...

13 év házasság, két gyermek, a nagyobb 10 éves. Ő viselte jobban, mert jobban meg is értette. De a kisebb se omlott össze, nem lett lelkibeteg. Ő könnyebben megbocsájtott az apjának.

Életem egyik legjobb döntése volt a válás.

De van: én megbocsájtottam (12 év házassággal mögöttünk), megpróbáltam a gyerekek (akkor 7 és 10 évesek) miatt meg az ép család miatt folytatni, viszont minden szexnél csak az járt a fejemben, hogy most tényleg velem van, vagy a helyembe odaképzeni a másik nöt? Ha valamiért rossz kedve volt, akkor egyböl az volt bennem, hogy hiányzik neki az illetö.

Kb két évig folyamatosan ment bennem, hogy most csak azért maradt velünk, mert neki így kényelmesebb vagy tényleg érez valamit irántam.

Aztán két év után emiatt kaptam egy idegösszeomlást, pánikrohammal meg minden egyébbel, három hónapos kezelés után lettem képes ellátni a mindennapos teendöket magam és a gyerekek körül - és utána beadtam a valókeresetet. Ez a felemás helyzet a gyerekeknek is nagyon rossz volt - mert azt természetesen észrevették, hogy valami nincs rendben, anya rengeteget sír, ideges, rosszul van, apa meg nem csinál semmit, csak ott van -, rólam nem is szólva.

A válás után különköltöztem a gyerekekkel, és azóta ök is meg én is sokkal nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban élünk.

Az exem meg azóta kb a tizedik nönél tart, de egyikkel sem jut komolyabbra.

Szóval ha tényleg érdekel a véleményem: ne akarj megbocsátani, hanem éppen a gyerekek érdekében is lépj ki ebböl a kapcsolatból.

Ne haragudj de nagyon buta vagy ha megbocsátasz neki 15 év házasság ide vagy oda.

Palira fog venni továbbra is.

A gyerekek akkor fognak sérülni ha együtt maradtok egy szar házasságban.

Én olyan csaladban nőttem fel ahol a szülők a gyerekek miatt maradtak együtt.

Mondanom sem kell, hogy lelkinyomorék lett belőlem.