Házasodjunk vagy szakítsunk?

Huhh, azt hiszem nem fogalmaztam meg elég jól, hogy miért nem tenném ki a testem terhességnek. Szó sincs róla, hogy bomba nő lennék, átlagos testalkattal rendelkezem ( na jó magasabb vagyok az átlagnál, 178 cm, de ez abszolút nem szempont ebben az esetben), alkalomadtán sportolok, de lehet jobb szó rá a sportolgatok. Szóval ez eszembe se jutott, hogy külcsínre féltsem magam, Én inkább azokon a dolgokon szoktam megcsúszni, hogy milyen olyan szervi következményei vannak vagyis lehetnek (természetesen nem jár így mindenki, ezt én is tudom), amikről sok esetben az anyukák itt teszik fel névtelenül kérdéseiket, mert nem beszélnek róla még közeli barátnőknek sem sok esetben (csak néhány példa: vizelet visszatartási problémák, sokáig fájó gát = fájdalmas szexuális együttlétek, végbéllel összeszakadt hüvely, majd később a sebes, gyulladt, vérző mellbimbók). Én ezekkel nem hiszem, hogy meg tudnék birkózni. Egyikkel sem. De ismerek olyat személyesen is, akinek a terhesség alatt cukorbetegsége lett, magas vérnyomása. Olyat is, aki depis lett utána. Persze olyat is, aki makkegészséges, bár változásokról azért mindenki mesél, akit kérdezgettem.

A "szellemileg leépült gügyögés" tényleg erős megfogalmazás volt, ezért elnézést is kérek az anyukáktól, nem bántásnak szántam, csak tényleg sok olyan nőt ismerek a környezetembe, aki gyerekvállalás előtt a toppon volt a munkájában, napi szinten nyomon követte a világ híreit, most meg azt látom, hogy teljesen beszűkült a világuk. De ismétlem, nem bántásnak szántam, és nyilván nem mindenki jár így, csak ki akartam fejezni, hogy nekem milyen érzés lenne kicsi gyereket nevelgetni.

És a korom.... Sokan forszírozzátok, érthető is a kérdésem kapcsán. Közelebb vagyok a 33-hoz,mint a 32-höz.

Ma egyébként sokat beszélgettünk a párommal, és olyan indokokkal érvelt amellett, hogy majd én is meggondolom magam, amiket nem is értek. "A sajátunk más lesz". Pedig ismeri a véleményem, és tudja, hogy nem viccelek, nem tudom miért tart ennyire labilisnek a kérdésben. Mondtam is neki, hogy nem jutok el odaáig, hogy legyen olyan opció, hogy a mi saját gyerekünk vagy a másoké.

Olyan ritkán van ilyen, de ma ezzel felbosszantott :(

Valaki írta itt, ha jól emlékszem a 16-os válaszoló, hogy esetleg örökbe fogadással is lehetne megoldást találni. Néha elkacérkodtam már én is a gondolattal, bár nem 4 éves, hanem kicsit nagyobb gyerekre mernék igent mondani, talán 6-7 évesre, de a szerelmem hallani sem akar róla, hogy ne sajátja legyen.

De én azt nem tudom megadni neki.

Nem is akarom becsapni magamat sem. Nem nem tudom megadni, hanem nem is akarom.

És ezért nem tudom, hogyan lábalunk ki ebből. Mi lesz a nagyobb boldogtalanság? Szétválunk és örökre a másikat keressük újabb nőkben/férfiakban? Vagy tényleg úgy, ahogy másik válaszoló írta, hogy most rossz lesz, de idővel elmúlik? Vagy együtt maradunk és ezen fogunk felőrlődni?

Még egy dolog, bár egyáltalán nem a gyerekvállalás körüli gondolataim megváltoztatására kértem tanácsot és vitázni sem akartam leállni senkivel, de ezen mindig megdöbbenek, ha ezt hallom:

"ha nem szülsz, nem lesz aki öregkorodban ajtót nyit rád".

Ilyenkor mindig csak remélem magamban, hogy aki ilyet mond, az legalább a gyerekének nem mond ilyet sosem.

Vagy ez lenne a feltétel nélküli szeretet? Gondoskodok rólad, megszültelek, felneveltelek, de elvárom, hogy öreg koromban ajtót nyiss rám?

Az a gyerek, aki szereti, tiszteli szüleit enélkül is gondoskodik szüleiről, aki meg nem, az úgysem fog.

De hogy valaki ezt indoknak hozza fel gyerekvállalás előtt, hogy szülök, hogy legyen aki ajtót nyit rám öregkoromban, enyhén szólva is visszatetsző....

Ez csak egy természetes következménye a boldog gyerekvállalásnak, amit önzetlenül kell szerintem megtenni, annak, aki vállalja!

De nem akarok ezen vitázni, van most mit megoldanom magamban, ráadásul én sosem mondom azt senkinek, aki gyereket szeretne hogy márpedig ne szülj, akkor szerintem joggal várhatom el, hogy az én véleményemet is lehessen tiszteletben tartani.