Miért leszek éktelenül ideges, ha a férjem valami házimunkát nem jól végez el? Hogy tudnék változtatni ezen?

Jaj, hát akkor innen gyökerezik az idegességed :-( Valahogy próbáld meg kezelni, pl. számolj 10-ig, mielőtt kifakadnál, gondolj arra, hogy más nők milyen herékkel élnek együtt, te pedig milyen baromi szerencsés vagy :-), ilyesmi... Ne rajta verd le, kérlek! Én nem szoktam pszichológus ajánlgatni minden szir-szarra, de a baba-projektes dolog miatt lehet, hogy kéne...

#3 és #6 voltam

Őszintén szerintem neked vannak problémáid, ami miatt (viccen kívül) nem ártana szakembert felkeresned, mert hosszútávon ez nagyon nem lesz jó, egyszer -joggal- elege lesz.

Mert mi történik ha ott marad 2 vízcsepp?? Vagy ott marad egy fél mm por?? Basszus, semmi. Az ég világon SEMMI nem történik.

Szóval biztos vagyok benne, hogy -és ezt abszolút jó szándékkal írom, nem trollkodásnak- neked vannak belül problémáid amiket így adsz ki és szerintem ehhez kell szakember.

Amúgy honnan tudod, hogy ahogy te csinálod az a jó? Nincs olyan, hogy a takarítás nagykönyve, mindenki máshogy végzi. Lehet ha én látnám, hogy te hogyan csinálod, azt mondanám, hogy szerintem az rossz. Szóval szakember. A saját érdekedben.

Te neked nem azért kell babát nemzeni, mert a férjed megérdemli, hanem mert úgy érzitek a kisbaba a szerelmetek bizonyítéka.

Vannak gondok rendesen... Pszichológus/pszichiáter!

Nálam is vannak/voltak hasonló tünetek. Szerintem sokat tudtam fejlődni benne az évek során, ma már csak ritkán fordul elő.

A legfontosabb dolog, hogy felismerje az ember, hogy ez egy rossz tulajdonsága, és akarjon javítani magán. Nálad úgy látom, ez már megvan, szóval jó az irány :)

A másik, hogy az emberben tudatosodjon, hogy miről is van szó lényegében: Én úgy vettem észre, hogy nálam a kényszeres és már-már kóros maximalizmus okozza mindezt, ami az életem más területén is elég nagy szenvedést okoz: mindent szeretnék a lehető legjobban csinálni, a lejobb döntéseket hozni, a legjobb minőségben dolgozni. Ez az elvárás magammal szemben is, de mások munkáját is eszerint bírálom el. Az, hogy törekszek a tökéletességre, pozitív tulajdonság, mert a minőségi alkotásra ösztönzi az embert, de nem jó szabadjára engedni. Rájöttem, hogy magam sem tudok tökéletes munkát végezni, ill. aránytalanul sok időt töltök el azzal, hogy valamit tökéletesre csináljak, és emiatt sok időt pazarlok el, és rengeteget szenvedek. Másrészt az esetek többségében teljesen felesleges a végletekig cizellálás: ez a szint valójában már nem számít (senki sem fog rá emlékezni, hogy két hét múlva poros volt-e a szekrény sarka, stb.). Harmadrészt feltettem magamnak a kérdést: Mi a nagyobb tökéletesség? Mindent tökéletesen csinálni, miközben nem tudom elfogadni a tökéletlenséget, vagy úgy jól végezni a dolgokat, hogy közben képes vagyok elfogadni, ha néha nem sikerülnek hibátlanul a dolgok? És mindezt magamnál és másoknál is. Röviden: óvakodni kell a túlzásoktól.

Innentől kezdve már eléggé meg volt alapozva, hogy ettől meg akarok szabadulni.

A magammal szemben támasztott kényszeresség ellen az segített, hogy - ahogy fentebb is írtam - sok idő ráment, és sokat szenvedtem miatta. Egyszerűen belefáradtam. Amikor felismertem ilyen viselkedést magamon, elkezdtem gyakorolni, hogy egyszerűen vállat vontam, és tovább léptem. Nem rugóztam a kelleténél többet a dolgokon. Ez nem egyszerű, gyakorolni kell. Évekig.

A másokkal szembeni indokolatlan elvárásaimat pedig leginkább az együttérzés, a szeretet segítette: felismertem, hogy megbántom azokat, akiket szeretek, ráadásul legtöbbször apróságok miatt. Pl. a szüleimet: nincs a helyén a tollam, nincs jól elmosogatva, nincs leöblítve a fogkrém a mosdóról, stb.). Emiatt lelkiismeretfurdalásom volt, és utólag mindig sajnáltam, ha rájuk ripakodtam, miközben tudtam, hogy mennyire szeretnek engem, és hogy már mennyit dolgoztak értem. Egy idő után, elkezdtem azt csinálni, hogy amikor valami számomra idegesítővel találkoztam, ahelyett, hogy szóltam volna, összeszorítottam a számat, és egyszerűen megcsináltam magam. Anyukámat meg megpusziltam. Miben tart nekem elmosni újra egy edényt, vagy lemosni a fogkrémet a mosdóról? Semmibe. Nem is szóltam érte, egyszerűen megcsináltam. Arra gondoltam, hogy mennyi év van már mögöttük, mennyi nehézséggel, és ők már mennyit tettek értem. Természetesen időnként ki lehet javítani őket, de ezt próbálom csak indokolt esetben, nem minden alkalommal, és akkor is szelíden tenni, sosem rendre utasítva, nem éreztetve velük, hogy "ők nem jól végzik el a dolgot". Aminél pedig különösen fontosnak gondolom, hogy úgy legyen megcsinálva, ahogy én szeretném, ott előre megkérem őket, hogy azt hagyják meg nekem. Valójában sokkal inkább a másikra kell figyelni, nem magamra. Ezt is sokat kell gyakorolni, de működik, és egyre könnyebb lesz: egy idő után már a természetévé válik az embernek, hogy ha valami bosszantót lát, egyszerűen megcsinálja és kész. Még csak idegeskedésre sem érdemes a dolog.

Sokat segít az is, ha bocsánatot kér az ember a másiktól. A szavaidból ítélve a férjed normális, jóravaló, segítő ember. Ha nem sikerült uralkodni magadon, utána mondd neki, hogy ne haragudjon, hogy szóltál érte, köszönöd, hogy megcsinálta, és tudod, hogy gyakran kukacoskodsz, próbálsz javítani rajta, és megpuszilod. Itt is fontos a kommunikáció, mint úgy általában a párkapcsolatokban. A humor is jól tud jönni: látsz valamit, ami nem tökéletes: elmosolyodsz az orrod alatt, vagy nevetsz egyet az életen.

Remélem, tudtam valamit segíteni. Sok sikert hozzá!

/F

#15 Ez pusztán annyit jelent, hogy magát okolja, amiért nem adhatja meg a párjának és magának! a babát, hisz ő beteg (vagy volt). Bizonyítékról szó sincs - szerintem.

#14 voltam

#14: Akkor nincs bizonyíték, de nem lehet (most) és amúgy se mert rajta vezeti le, amiről ő nem tehet.

Tegyük fel, azért hibáztatja, azért ideges, mert nem szerinte nem úgy foglalkozik ő vele, mint kellene. De az egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, simán lehetséges, hogy vele vannak a gondok és az ő komplexusait rá vetíti ki. Ez mióta fair?