Fiúk, mit gondolnátok, ha "nektek kellene eltartani" az anyóst?

Fognám a sátorfám, és mennék minél messzebbre.

Tehát együtt kéne élnie az anyóssal, akinek nincs jövedelme, eltartja a családja, és nincs hová mennie?

Nekem vannak rossz tapasztalataim ilyen esetekről, szűk családi körben is. Akinek nem létszükséglet, az nem fog dolgozni. Anyád se fog, ne áltasd magad. Ha akar se könnyű, mert bizonyos kor felett nulla esélye van elhelyezkedni. Illetve jön majd a "neked adtam mindenem, ez a minimum, hogy kapok enni" jellegű duma.

Anyóssal együtt lakni maga a POKOL. Lehet bármilyen aranyos, bájos, amíg vendégségben vagytok. Amint együtt éltek, megy a vita, veszekedés. Többségében azért, mert megszokták, hogy mindig az van, amit ők akarnak, független attól, hogy jó vagy sem. És ha a fiatalok valamit másképp akarnak, akkor megy a hiszti.

Idővel elharapódzik a helyzet, és a sok kis sérelem is egy nagy gyűlölködésbe megy át.

Rengeteg olyan példát tudok, ahol az anyós tönkretette a fiatalok kapcsolatát is.

Olyat csak elvétve, ahol mindenki boldogan él egy fedél alatt, és azt is csak szappanoperákból.

Beszélj erről a pároddal, úgy általában, hogy kiderüljön, mi a véleménye a dologról, de ne sértődj meg, ha ő is úgy gondolja, hogy esze ágában nem lenne egy idős asszonyt a nyakába venni, és egész nap nézegetni meg eltűrni a saját otthonában.

Azt már fel se vetem, hogy kimaradtok az olyan jóságokból, mint végigdu.gni a hétvégét, fényes nappal, vagy egy jó menet a konyhaasztalon, esetleg nyári kánikulában pucéran lenni egész nap.

Anyóssal egy háztartásban, ugyan kérlek...

Én nem tudnám elképzelni a barátnőm édesanyját, és a barátnőm se az én édesanyámat...

Egy fedél alatt egy életen át soha...

Én szeretem anyukámat, de megértem a barátnőmet, hogy hossz távon külön álló háztartást szeretne, és elkerülhetetlen, hogy ne szóljanak bele dolgokba.

Itt lenne az édesanyja, és jogosan magyarázna, mert az ő házának az árából vettük a közöst, hogy töröljétek már le az asztalt fiam tiszta retek.

Gyerekek úszik a konyha ezt nem mondjátok komolyan... Vagy mosogassatok már el, mi ez a dinóól.

Etesd már meg az állatokat, reggel 7kor kezdené a mosást mert már korán van de ti 10ig akartok pl aludni hétvégén és még sorolhatnám...

Nem, nem, és nem!!! A kapcsolat vége lenne!

Nekem sem ez a földi paradicsom.

Éltem együtt anyóssal. Úgy kezdődött, hogy jött a gyerek, és kellett a segítség, hogy a párom vissza tudjon menni dolgozni. Anyós egyedül élt, eladta a lakását, felújítottuk belőle a házunk (így egyeztünk meg), kialakítottunk neki egy saját lakrészt. Gondoltuk minden happy.

Az is volt, vagy fél évig.

Aztán egyre többet szólt bele abba, hogy a nejem hogy bánik a gyerekkel, ő ezt se így csinálta, azt se. Mikor jött az, hogy mit ehet már a baba, és mit nem, ment a mindennapos harc. Anyóst nem és nem lehetett meggyőzni arról, hogy régen azért volt jó, mert nem tudtak az emberek olyanokat, amit ma már igen.

Aztán kiderült, hogy a kislányunk cukorbeteg, és diétát kell tartania élete végéig. Anyóssal lehetett harcolni, hogy nem lesz semmi baja, ha nem csokoládén nő fel, sőt... Akkor adta a csokit meg a sütit dugva, ha nem láttuk. Egy ilyen után rohanhattunk a kórházba, de még ez se volt elég meggyőző. Az öreglánynak mindenre az volt az érv, hogy ő is cukorbeteg, és lám, semmi baja, pedig azt eszik, amit akar.

Egy darabig! Aztán lett egy seb a lábán, ami nem gyógyult. Summa summárum: pár évvel később amputálni kellett a fél lábát, a cukor miatt.

Ekkor jött az, hogy a feleségem felmondott, ápolásira ment, mert az anyós már magát se tudta ellátni, nem hogy a kisgyerek körül segíteni.

A sztori dióhéjban annyi, hogy még 20!!! évig ápoltuk, és gyakorlatilag mindketten azt vártuk, hogy végre meghaljon, mert másképp nem szabadulunk tőle, és addig nem lesz nyugalom.

A végén szellemileg is leépült, nem csak testileg.

Kínszenvedés volt az egész családnak.

Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy pakolok, és itt hagyok mindent, új életet kezdek, és sokan meg is tették volna.

A gyerek is kirepült, mire meghalt, soha egy nyugodt perc nem volt itthon hármasban, se egy meghitt ünnep, semmi.

Pillanatnyi ötletlen jónak tűnhet, de a pillant elszáll.

Mit teszel, ha kiderül egy év múlva, hogy a párod és az anyád mégsem jön ki egymással. Mindketten ott laknak, és egyiknek sincs hova mennie, az utcára egyiket se teheted ki.

Kit fogsz választani? Kit távolítasz el?

Akkor lakjatok együtt, ha anyádnak VAN hová mennie, ha nem azért van veletek, mert nincs más lehetőség, és muszáj.

Vagy legyen annyi tartaléka, hogy pár évig fenn tudjon tartani egy albérletet, vagy annyi, hogy kis lakást vegyen.

Ha eladod anyád házát, és az árából veszel egy másik házat, az soha nem lesz a SAJÁT házad, nem te dolgoztál meg érte, inkább lesz anyádé, mint a tied.

Én megdöbbentő módon imádom anyósomat, áldott jó asszony, szeretek vele beszélgetni, időt tölteni, tényleg nem érzem át az általános anyósgyűlöletet, mert ő is nyitott, kedves, megértő, nem dirigál egyáltalán. Eleinte, mielőtt albérletbe költöztünk volna, pár hónapig ott laktam náluk, és tényleg semmi gond nem volt, sőt. Ennivaló volt akkor is.

Ennek ellenére nem költöznék vele egy háztartásba életem végéig. Közel legyen, az jó dolog, unokák miatt is, nem az, de a saját felnőtt életünkben a párommal mi szeretnénk a felnőttek lenni, akik hetente egyszer ott ebédelnek vasárnap az anyósnál, és esetleg a hét többi napján telefonon beszélnek pár szót. Ha ott az anyós, ő mindig "felnőttebb" lesz, vannak dolgok, amiket én másképp csinálok, mint ő, akárhogy is. És persze, amíg csak részt veszek a házimunkában, segítek neki, mert ott csövezek nála egyébként, az totál más, sokkal békésebb, mint amikor a saját álomotthonomban kell kerülgetni, és egyezségre, sőt, kompromisszumra jutni sok olyan kérdésben, ami máskor fel sem merülne (például csak a konyhaszekrény elrendezését illetően akár).

A saját anyámat is nagyon szeretem, de eszem ágában sem lenne vele egy fedél alatt élni most, hogy végre elköltöztem tőle. Az anyóssal meg még annyira sem.

De beszéld meg a pároddal, hogy ő mit gondol a kérdésről? Lehet, ő is lazán kezelné a dolgot.

Egyébként, ha anyukádnak még csak pár dolgozó éve van, akkor ne adja fel a munkáját egyelőre. Egyrészt, másrészt ha ti úgyis ki akartok költözni külföldre, akkor mi a jó frásznak kell nektek itt vennetek egy házat?

Ez alapvetően

nagyon

nagyon

nagyon

NAGYON

rossz ötlet. Még ha most nem is tűnik vészesnek. Nem titeket vagy anyudat akarom leszólni, ne értsd félre!

A problémák:

- pénz: sza­rul hangzik, de számít. Ebből az eltartásból gond lesz, az biztos. Ő tőletek függ, nektek a "nyakatokon van". Amibe ilyenkor nehéz belegondolni, az, hogy ez hosszú távú dolog. Tényeg, nem akarok vészmadár lenni, de ezerből egy eset sincs talán, ahol ez nem okozna bajt előbb-utóbb.

- anyut közel tudni: ez igazán rossz ötlet, ez így túl közel van. Még ha anyud nagyon jó fej is, a három ember akkor sem kettő. Amikor majd a barátoddal a kettőtök életét alakítjátok, hármótokét fogjátok. A szülőket tisztelni és szeretni kell, de kell az egészséges távolság. Még akkor is gond, ha anyud nem beleszólós. Ha az, akkor maga a pokol.

Igazából nem is értem, hogy ezt hogyan és miként gondolod jó ötletnek. Nem hallottál ezernyi történetet, példát arra, hogy miyen rossz lehet szülőkkel lakni, amikor már saját életet akartok?

Én szeretem a párom anyukáját, de ezt azonnal és abszolút határozottsággal elutasítanám.

Én ezt egy esetben tartom indokoltnak, ha a szülő gondozásra szorul és másképp nem tudjátok megoldani.

Akármilyen jóban vagytok, mindenkinek kell a külön saját kis közege. Van a rokonságunkban többgenerációs házartás, meg olyan, ahol nagyon közel lakik az egyik anyuka, tudnak egymásnak segíteni, ez pozitív, de megvan a saját önálló lakrész is. Csak ott van közös háztartás, ahol ápolni kell az idős/beteg szülőt, de az meg alaposan kimeríti a család energiáit mindenhol, főleg, ha a családtagok aktív dolgozók, akkor már ha megoldható másképp, inkább szakember, aki biztosítani tudja az állandó jelenlétet.

Akármilyen jóban vagytok, mindenkinek kell a saját területe, és ezek hosszú távon nem jó, ha összefolynak. :-)