Mennyire szolgáljátok ki a párotokat a közös élet során? Hol az arany középút? Bőv. lent. 25/L

Szerintem ha tudja, hogy ez nem jó, jobban kíméli is az anyját, és nem tartja normálisnak, akkor az összeköltözés megér egy próbát. Annak vannak jelei, ha valaki elkezd ilyen szempontból ellustulni, akkor rászólsz hogy ez így nem jó, vagy ha kidobod.

Nem lesz csak úgy ilyen valaki, szerintem a párod családjában már korábban is voltak ilyenek, max nem ilyen gyakran, de ez nem alakul ki egyről a kettőre, vannak jelei. Ha a párodon ilyeneket látsz, akkor beszélsz vele/szakítasz.

Az az arany közèpút, mikor a dolgok oda-vissza működnek. A házimunka felesben, egymás "kiszolgálása" meg oda-vissza.

Ha ő veled èrt egyet ebben, akkor az kezdèsnek bíztató. Mindenkèpp megèri "kipróbálni".

Beszèljètek meg, hogy mit hogy lenne cèlszerű csinalnotok, ès figyelj rá, hogy tènyleg be legyen tartva. Nehogy a jó kezdès után egyszercsak azt vedd èszre, hogy már olyan vagy, mint az anyja.

Az én férjem is rettenetesen ki volt szolgálva, mikor még az anyjáéknál lakott, de nekem ez akkor nem tűnt fel, mert nem töltöttem egyszerre sok időt náluk. (Nagyon közel laktunk egymáshoz, csak átugrottunk, ha találkozni akartunk, és együtt töltöttük azt a néhány órát, hétvégén fél-fél napot).

Összeköltözés előtt egyszer az anyja azt mondta nekem négyszemközt: "mikor hallom a kocsit, hogy a fiam hazaért a munkából, akkor már szedem is ki neki az ebédet, és berakom a mikróba, hogy meleg legyen, mire beér. Ki fogja ezt megcsinálni neki, ha én nem?" - és mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e, mert amit mondott, abszurd volt, de az arca viszonylag komolynak tűnt. Ezért kicsit vicceskedő hangnemben válaszoltam a színtiszta igazat: "hááát én biztos, hogy nem :)!" Elmosolyodott, de nem szólt semmit. Ma már biztos vagyok benne, hogy nem viccelt, de ez már másik történet, más téma.

Szóval összeköltöztünk ketten, saját lakásba, már több mint 6 éve, és azóta már házasok vagyunk. A férjem is úgy tartja igazságosnak, ha kiveszi a részét a házimunkából, és nem velem intézteti el a saját dolgait. Tudta, hogy ami otthon volt, az nem normális. Bár néha (ma már tényleg ritkán) kiütközik a megszokás, hogy a dolgok "csak úgy intéződnek" körülötte, de olyankor elég szólnom, hogy észrevegye, ha csinálnia kéne valamit. Például az elején még szólnom kellett, hogy a levetett ruháinak ürítse ki a zsebeit, mert én nem fogok a büdös szennyesben turkálni az ő taknyos zsebkendői után. Ő addig ebbe bele sem gondolt, mert ugye otthon a zsepik mindig "kivarázsolódtak maguktól", sosem kellett velük foglalkoznia egy kósza pillanatig sem. De mikor ilyenek miatt szóltam, sosem volt ellenvetése, tudta, hogy igazam van.

A főzésre nem igazán tudom rávenni, cserébe viszont semmi baja azzal, ha én időnként nem főzök, összedob magának egy rántottát.

Még ha én egy kicsit több házimunkát is végzek (talán olyan 60-40 lehet az arány), de ő is bőven porszívózik, felmos, tereget, mosogat, port töröl, rendet rak, és nem csak akkor, ha én kérem. Gyerek is van, imádja, játszik, foglalkozik vele, és nem szalad el a kakis pelenkától sem. Simán vigyáz rá pár órát, ha szeretnék kikapcsolódni. Összességében nincs különösebb okom panaszra. Az, hogy én szedjek neki kaját, vagy elétegyem az evőeszközt, soha fel sem merült.

Szóval szerintem ne temesd előre a párodat. Próbáljátok meg!

Kiszolgálni semmilyen arányban, mind a ketten megvetjük ezt a fajta hozzáállást. Mind a ketten főállásban dolgozunk, az otthoni feladatokat aszerint osztottuk fel, hogy mi miben jobb és ki mit szeret jobban csinálni, de egyenlő arányban vesszük ki a részünket mindenből. Példa: én gyűlölök mosogatni, ő elvan vele, így csak ő mosogat. Én vásárolok be és én főzök, mert szeretem csinálni és nem teher, ő pedig nagyon értékeli a főztöm. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez mindennapos elvárás, ha kell ő is megfőz és néha munka után bevásárol, ha épp ráér. Mielőtt összeköltöztünk volna, egyedül éltünk mind a ketten, így természetes, hogy ezek nem egy ember feladatának minősülnek.

Nem mondom, hogy esélytelen, hogy a párod megtanulja az új rendszert, de huszonévnyi szokást nem lesz könnyű leküzdeni. Nagyon fontos, hogy már az elején keményen húzd meg a határokat és csak annyit vállalj, amennyit jogosnak érzel, mert ha ezt nem teszed meg, akkor felkészülhetsz rá, hogy ebben a kapcsolatban te leszel a házicseléd.

Ne azt nézd, hogy a párod mit mond hanem hogy mit csinál. Hiába mondja, hogy tudja, hogy nem normális ami otthon van ha attól még ugyan úgy kiszolgáltatja magát anyukával. Ha soha nem főz vagy mos vagy takarít az egy felnőtt embernél már eléggé vörös zászló.

Egyébként bármikor kiszolgálom a párom ha olyanja van mert tudom, hogy ha nekem nincs kedvem semmihez akkor ő is gond nélkül kiszolgál. Nem gyakori eset egyébként, általában felosztunk mindent vagy együtt csináljuk. De ha mondjuk nagyon szar napja volt akkor kiengedem én neki a fürdővizet is mert holnap ugyan úgy megcsinálja ő is visszafelé.

14-es vagyok. A 17-esre reagálva hozzátenném, hogy amíg én a szüleimmel laktam, én sem különösebben végeztem házimunkát. Néha nagytakarítást csináltam a szobámban, és ennyi, a szobámon kívül csak akkor csináltam valamit, ha anyám konkrétan rámparancsolt. Ő ugyan úgy gondolta, hogy mi, a gyerekei sajnálatosan kevés házimunkát végzünk, de ha néhanapján valamihez magunktól hozzányúltunk, az rögtön baj volt, és csak idegesítette. Ha a padlót takarítom, akkor miért most, mert ő olyat tervezett csinálni, amitől koszos lesz. Ha a konyhába megyek, ő is ott akar csinálni valamit, és láb alatt vagyok. Ha elhasználok 3 tojást, vagy fél doboz tejfölt, akkor minek nyúltam hozzá, ő bele akarta tenni valamibe. Ha lepakolom a polcokat, hogy portalanítsak, akkor ajj, kupit csinálok (hiába pakolom utána vissza). Ha kidobok dolgokat, akkor ajj, megtöltöm a kukát. Meg ajj, fel-alá mászkálok. A mosáshoz hozzáérni sem mertem volna, mert biztos az lett volna belőle, hogy miért most, mert ő még ezt vagy azt bele akarta tenni , meg miért az olyan színűeket, mert ő az amolyan színűeket akarta, mert azokból kelleni fog valami.

Egyszer nálam volt két barátnőm, mikor anyámék nem voltak otthon, és valószínű volt, hogy még pár órát odalesznek. Ezért bátorkodtam csinálni magunknak pudingot. Gondoltam, majd gyorsan elmosogatok utána, anyám észre sem fogja venni, hogy történt valami. Sajnos hazaért, mire a puding elkészült, még mosogatás előtt, és világvége hangon sipákolt, hogy "most ezt minek csináltad?! Aaahj! Nem igaz!". Mintha legalábbis lyukat ütöttem volna a falba. Ott végképp elegem lett.

Nem mintha epekedtem volna egy kis porszívózásért, vagy valami, de ha nem, hát nem. Leszartam, bele is szoktam, hogy ezekhez nem nyúlok, de attól még tisztában voltam vele, hogy amint elkerülök onnan, nemcsak lehetőségem, de kötelességem is lesz házimunkát végezni. Nem is hatott meg a váltás, nem is volt nehéz. A különköltözés után tanultam meg főzni, egyedül. És kimondottan élveztem, hogy végre akkor takarítok, amikor akarok, úgy, ahogy akarok, végre én is rendelkezem a környezetem felett.

Szóval önmagában az, hogy valaki nem mos-főz-takarít otthon, szerintem nem feltétlenül vörös zászló, mert lehet, hogy - mint nálunk - az anyjának van egy bejáratott rendszere a háztartás vezetésére, és nem tudja értékelni, ha belenyulkálnak.

Mi 10 éve vagyunk együtt. Nem vagyok cseléd, nem szolgàlom ki.

Én főzök mindkettőnkre, ő intézi a bevàsàrlàst/postàt/ egyéb beszerzést ha kell. A többi hàzimunka közös.

A kajàt megcsinàlom én, mert egész életében az anyja főzött, nem volt rà szüksége hogy megtanulja, viszont többnyire ő jàrt vàsàrolni.

Nàlunk, egy idő utàn, ha enni akartam, meg kellett csinàlnom magamnak, így 8 éves koromtól főzök.

A férjem Max ràntottàt- tükörtojàst süt. Nekem meg igazàn nem jelent gondot, főleg, hogy cserébe nem nekem kell elmàszni a boltba, meg cipekedni. Azt utàlom.

Amúgy ha hazajön , kiszedi a kajàt, megmelegíti, megeszi. Eszébe sem jutna ugràltatni, de ha olyan lenne, együtt sem lennék vele.:)

34/N

Bár nincs párom, de én pont fordítva tudnám elképzelni... Férfiként szerintem az én feladatom, hogy kiszolgáljam, elkényeztessem a lányt... Persze alapból imponál a nőuralom, de ebből is látszik, hogy mindez ember- illetve párfüggő. Mindenesetre nem tudnám elképzelni, hogy kiszolgáltassam magam, azt viszont természetesnek tartom, ha én végzem a házimunka nagy részét... :)

31/F