Sosem érzem igazán elégedettnek magam a teljesítményemmel a munkámban. Hogyan tudnék ebből megváltozni?

Alkalmazottként mindig ez van. Nem fogod megbánni azt hogy nem alkalmazott leszel hanem a saját életed építed, bárhogy is teszed.

Munkahelyen csak akkor lenne elégedett valaki, ha valami csoda folytán egy bizonyos teljesítmény elérése után többé nem alkalmazott lenne. De ilyen nem szokott lenni hogy a munkaadó mondjuk tulajdonossá lépteti elő a kiváló dolgozóit.

Egy bizarr példa: Ha leutaznál az óceániai trópusi szigetvilágba Tahiti környékére és a sok ezer sziget egyikére, és ott a többi lakóhoz hasonlóan a tengerből kifogott ízletes halakból élnél, azt tapasztalnád hogy elégedett vagy és nincs többé teljesítménykényszered. Hogy miért? Hát mert nem alkalmazott vagy, hanem a szabad emberek legprimitívebb módszerével is jobb élni mint mondjuk élmunkás modern rabszolgaként.

A következő két idézet mindent elmond:

"A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez kedve van."

"A boldogság ott kezdődik, amikor azt csinálsz amit akarsz, és nem azt amit mondanak."

Akkor például egy kiváló dolgozó lehet sikeres, boldog és elégedett? Hogy lehetne. Hisz újabb munkát adnak neki. Mégis kiváló dolgozói létet választják például a japánok is. Szét is mennek bele lelkileg, sok ott az öngyilkos. Mert nincs orvos aki megmondaná nekik a megoldást: Ne légy szolga, építsd a saját életed.

De jó a kérdésed! Pontosan ebben a helyzetben vagyok, mint te. És én úgy érzem, hogy ez a tinikoromból visszamaradt szülői átok. Én az iskolában jó tanuló voltam, hobbim volt a programozás, de egen-földön egy emberrel, az egyik középiskolai osztálytársammal tudtam erről beszélgetni. Ezzel szemben a szüleimet totál hidegen hagyta. Ha megmutattam nekik az egyik alkotásomat, rögtön azt kérdezték, hogy "és ebből hogy lesz pénz?", vagy találtak valami kibúvót, hogy "mi ezt úgysem értjük" (meg se próbálták megérteni sosem, miért leli ebben a gyermekük annyira az örömét), tehát valami kifogás mindig volt. Bennük csak annyi tudatosult, hogy "bezzeg egész nap a gép előtt b_szod a fajtádat, de a ház körüli munkákat nem látnád meg magadtól". Megjegyzem, akármire megkértek, első szóra mentem a szüleimnek segíteni, persze az is baj volt, hogy ezt kérniük kellett.

Aztán egyetemre kerültem. A szüleim rettegtek attól, hogy fogok megállni a lábaimon önállóan, hogy mire fogom vinni az életben, és hogy menni fog-e az egyetem. Persze nem ment olyan jól, küzdenem kellett a kettesért, és volt, hogy hatodik vizsgám is volt. Majd otthon, amikor tanultam egy nehéz vizsgámra, megjegyezték, hogy "minek tanulsz, úgysem lesz diplomád; szóval nem mindegy?". Pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a lelki támogatásukra és biztatásukra, magamra lettem hagyva. A szüleim részéről semmi bizalom nem volt felém, ami miatt úgy érzem, nagyon eltávolodtunk egymástól.

A családunkban van egy here, apa testvére. 24 éves kora óta otthon ül, semmit nem csinál, egész életében nem dolgozott, pénze nincs, ahogyan igénye sincs semmire. Most 47 éves, nulla munkatapasztalattal. És ami a legjobban fáj, hogy a szüleim ehhez az emberhez hasonlítottak és azt mondták, hogy "olyan leszel, mint ő".

Aztán végül lediplomáztam, a kollégáim és a főnököm kiváló szakembernek tartanak, akiben hatalmas potenciál lakozik és ki is használja azt (ez az ő véleményük). Ettől függetlenül a gyomorgörcs kerülget, ha teljesítményértékelésről van szó és rettegek attól, hogy vajon milyen negatívumot hoznak fel. Ami persze sohasem történt még meg eddig.

Nem tudom, hogyan fogok megszabadulni ettől a félelmemtől, mert úgy érzem, az egész életemet megbénítja. Ismerkedni sem merek emiatt, mert olyan érzés van bennem, hogy mégis kinek kellene egy olyan ember, mint amilyen én vagyok.

25/F