Miért is ne ölném meg magam?

A családomnál kezdődött.

Egyébként sem volt normális családom. Az anyám 17-18 éves koromra megőrült és kidobta apámat, bár apám sem volt teljesen normális. Utána engem szemelt ki. Én még középiskolába jártam, ahol egyébként ígéretes eredményeim voltak. De egyedül az őrült anyám mellett nem sokáig bírtam szusszal. Egyre többet maradtam ki az iskolából, mint egy drogos, otthon feküdtem és aludtam, mert nem mertem kimenni közösségbe, még a lakáson belül is inkább bezárkóztam.

Ennek az időszaknak akkor lett vége amikor nagyon nehezen, de felvettek egy vidéki művészeti egyetemre (kollégium), eljátszottam, hogy gazdag vagyok, befolyásos a családom, ment. Simán felvettek, persze ebből semmi sem volt igaz. Idővel a tanároknak is leesett és a diákok között felállított kis ranglétra alján találtam magam. Hirtelen mindenkinek büdös lettem, menő arcból én lettem a gáz alak, a kiközösített.

Utána átmentem egy másik egyetemre és nagy nehezen találtam azért magamnak egy vidéki barátnőt. Nem is tudom hogyan, mert mostanában bárhogy próbálom nem megy. Lehet a világ változott meg azóta. A barátnő miatt kezdetileg sikeresnek éreztem magam, de anyám rögtön ki is dobott a lánnyal együtt. A lányhoz költöztem, ahol felújítottunk egy fűtetlen, szar, semmire sem használt helyiséget, amiből rengeteg vackot és szemetet pakoltunk ki. Én már akkor éreztem, hogy ezek a művészeti egyetemek nem okésak, és ahogy elkezdtek velem a másik helyen is ugyanúgy viselkedni mint az elsőn, sőt annál még sokkal mocskosabbul, úgy döntöttem, hogy az energiámat abba fektetem hogy (kvázi hajléktalanként) a lánynál a felújításra koncentrálok. Hamar meg is találtam a megváltást. A kis paradicsomot. Kertet, kis lakást, a lánnyal is jól megvoltunk. Persze a családnak már az elején sem tetszett ez az odaköltözősdi de amíg minden pénzemet beleöltem nem szóltak bele a dologba. Utána már próbáltak eltávolítani végül elérték (kapcsolatunk fénypontján) hogy szakítsunk. Még pontosan magam sem tudom hogyan.

Egyáltalán tényleg fényponton volt-e az a kapcsolat.

Én az egyetemről is ledarálódtam kénytelen voltam halasztani, magam alá kerültem és vettem egy repülőjegyet külföldre. Ott szinte hajléktalanként tengődtem, sátoroztam, hippikkel vándoroltam, majd keservesen meguntam ezt a gyötrelmes életmódot és hazajöttem, a nagypapám fogadott be. A nagypapámnál jó helyre leltem ahol majdnem rendbehoztam magam, az egyetemre is kezdtem új, független gondolkodásmóddal visszaszivárogni, de arra hivatkozva, hogy nekem dolgoznom kéne, ráadásul nagyon keményen, egy gyárban ahol munkásszállást is adnak, gyakorlatilag kidobott. Nyár volt, ezért én a balatonra mentem dolgozni.

Nem igazán fizették meg, semmit sem tudtam félretenni, semmit. Komolyan, pedig nem igazán költöttem semmire élelmiszeren és lakhatáson kívül és nem is büfében ettem minden nap. Szóval se kocsi, se telefon semmi és már 25 éves voltam.

Úgy gondoltam inkább kimegyek külföldre ezért a benelux államokba vettem egy nagyon olcsó jegyet. Ott hiába kerestem munkát papírok nélkül nem ment, aki pedig munkát ígért, csak csúnyán kihasznált, volt, hogy rabszolga voltam egy nagyon gazdag családnál, majd végül úgy dobtak ki az ígéretek helyett mint egy kutyát, volt, hogy csóró diákok várták azt, hogy majd gazdag turistaként én kaját veszek nekik meg bulizni viszem őket, aztán amikor rájöttek, hogy nem kidobtak. Egy fesztiválon találtam alkalmi munkát amiből félre tudtam tenni annyi pénzt, hogy még németországot, svédországot is megnézzem (természetesen munka után kutatva) végül haza kellett jönnöm.

Természetesen a nagyapám még a cuccaimat sem akarta visszaadni, ezért egy ismerőse segített.

Ez az ismerős egy nagyon kedves idős hölgy aki vele állt kapcsolatban. Ő mondta, hogy segít elhozni a cuccaimat és lakhatok is nála. Itt lakom nála, dolgozom. Már van egy csomó félretett pénzem, de alig bírom a munkát és nem tudok annyit félretenni, hogy ki tudjak venni egy rendes albérletet. Minden pénzem elmenne rá. Nála csak kerti wc van, nincs fürdőszoba, áldatlan, nem igénytelenségből, de szinte putriszerű állapotok uralkodnak, most is innen írok.

Az a baj, hogy én lélekben még benne vagyok a friss egyetemi körökben, a tehetséges emberek között, egy olyan világban amit tehetség útján tudnék elérni, de egyre és egyre inkább kihúzták a lábam alól a talajt, átvertek, mindenhonnan kidobtak, és hiába ragaszkodom már ehhez a világhoz, kezd kilökni.

Ha találok is szimpatikus társat onnan, például fiatal fotós lányt, vagy bárkit, vagy egy vidéki egyetemistát, hamar kibukik, hogy tulajdonképpen megtépett hajléktalan fiatal vagyok és nagyon hamar megszakítják velem a kapcsolatot.

Én annyira nem tudok beletörődni abba, hogy mindent amiért harcoltam, elveszítettem, hogy már azon gondolkodom, hogy egyedül az lenne kiút a nyomoromból, ha megölném magam. Van aki ennél kisebb dolgokért is megteszi, ti láthatjátok, hogy én már megjártam a poklok poklát és köszönöm szépen abból már nem kérek, hogy a ranglétra alján egy hangtalan áldozat, vagy egy arctalan robotmunkás legyek. Sajnos az egyéniségem annyira nyitott azok miatt amiket tulajdonképpen elértem (egyetem, külföld) hogy nem tudok a robotszerű életbe beletörődni és az alsó osztálybeli emberek pedig nem fogadnak el maguk közé, akik már rég régi de bejáratott kocsival járnak, diszkóznak és minden héten van csajuk, ha nem is folyamatosan.

Van egy álmom, ami egyre halványabb, egy design céget akartam kialakítani, most meg is van rá a tőkém, de egyszerűen úgy érzem magam mintha egy utcai koldus kérkedne azzal, hogy ő ugyan majd vezérigazgató lesz. Egyszerűen már nincs rangom, nincs mögöttem semmi. A piramis aljára szorultam. Még fürödni se tudok normálisan elmenni. Találtam 30 ezerért egy szimpatikus szobát egyetemistákkal szegeden, de nagyon arrébb van és szerintem a mostaninál (ahol azért van egy saját kis zárható birodalmam, még ha nem is konfortos (a hölgy házán kívüli kis gazdasági épület)) sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnék.

Amikor meg randizok például egy ilyen fiatal művész lánnyal hát képzelhetitek.

Hogy amikor felveszem a még a régi életemből megmaradt leharcolt, de még márkás cuccaimat, bőrkabátomat, félig mosdatlanul, enyhén (a portól) kiütéses arccal kibújuk a kis "putrimból" felszállok a vonatra, amire természetesen nem veszek jegyet és elmegyek a randira, mekkora differenciál nagy álmokról beszélni és tenni az agyam. Még ha a lány el is hiszi, hogy a helyzetem nem olyan rossz mint amilyennek talán érződik. Akkor sem tudok semmiféle reális alapot nyújtani, mert egy ilyen ember, aki ilyen korban ilyen szinten össze van törve tényleg nem ér semmit.

Senkit sem érdeklek.

Nagyon sok ismerősöm tiltott egyébként le a közösségi oldalakról mióta ez az egész történet megtörtént és nagyon sokan szakították meg velem az egyébként folyékony kapcsolatot. A valaha élt életem már a múlté, és nem maradt semmi csak az árnyéka.