Mennyire gáz, ha 2 éve nem beszélek senkivel?

Köszönöm a hozzászólásokat. Lehet, hogy a hangvételem nem a legszebb, de a tapasztalataim után, szerintem csak Jézus Krisztusnak lenne ennél lágyabb hangvétele. Egyébként volt nekem ennél sokkal szebb is, sőt, elég kitartó voltam ebből a szempontból. Alapjáraton nagyon humánus típus vagyok. Csak az a probléma, hogy idő közben elfelejtettem, hogy miért is kellene megtartanom a jó stílust. Azok miatt, akik a gonoszságon kívül nem tudnak mást kihozni magukból, de azt persze maximális erőbedobással űzik? Ugyan már! Mondom, ha akad EGY ember, aki nem ilyen, akkor majd elgondolkozom a stílusomon.

Igen, ezzel egyetértek, de nekem nem is a butasággal van a problémám, hanem a rosszindulattal. Nekem mindegy, hogy milyen szinten megy a beszélgetés, csak sajnos az a tapasztalatom, hogy ha nem kezdek el néha-néha szemétkedni, ezzel mutatva, hogy én vagyok itt a "kemény legény" vagy én nem tudom, akkor a "haverok" elkezdenek szép lassan a fejemre nőni. Ha meglátják, hogy kicsit is odaadóbb vagyok, akkor máris kicsit kéregetősebbek. Persze pont annyira, hogy ne legyen belőle ügy. Ha meglátják, hogy kicsit toleránsabb vagyok, akkor máris kicsit többet megengednek maguknak. Persze pont annyira, hogy ne legyen belőle ügy. És a többi, és a többi... Sorolhatnám, ameddig akarnám... Szép lassan a "haverok" rátelepednek az emberre, főleg a gyenge pontjaira, (legalábbis, amiket ők annak látnak,) és így kezdenek el "táplálkozni" az energiájából. Elkezdik a végtelenségig kizsigerelni egészen addig, amíg valóban nem kezd el az illető a való életben is rosszabbul teljesíteni. Na ilyenek a barátok. Ráadásul vannak, akik ezt pont, hogy egyfajta okosságnak/rafináltságnak tekintik. Amikor szembe kellene nézniük a saját lelkiismeretükkel, akkor annyival elintézik, hogy ők így okosabbak másoknál. ... És persze minél erősebb jellem valaki, minél több önmagából eredő energiája, egyenessége van, annál nagyobb lélektani energiaforrás számukra. Szerintem ez nem okosság/butaság kérdése, hanem egyszerűen csak merő elmebetegség. És a gond, hogy én nem nagyon tapasztaltam eddig mást. Egyébként nekem mindegy, hogy kik hogy viselkednek másokkal, hogy tesznek tönkre másokat, csak annyi a problémám, hogy én képes lennék normális baráti kapcsolat kialakítására. És akárhogy próbálkoztam eddig nem sikerült, mert mindig a fent említett tulajdonságok léptek érvénybe. Pedig nagyon sokat próbálkoztam. Szóval nekem nem nagyok az igényeim, csak egyszerűen alantasnak tartom az ilyen (szimbiotikus) "kapcsolatokat".

Hát igen, az utolsó mondatod valóban így van. Komolyan mondom, ahogy írok ebbe a topikba, egyre inkább azt kezdem érezni, hogy jobb is nekem ez a 2 magányos év. Annyi nyomorult próbálta már elvenni az életkedvem, hogy szabályosan rám fér ez az időszak. Egy év múlva kezdődik a suli, azt már várom, mivel úgy vagyok vele, hogy majd ismét fogok magamnak találni haverokat, és majd megpróbálom jobban megválogatni őket, és minden happy lesz, de az is lehet, hogy akkor is ilyenekkel fogok találkozni és még vissza fogom sírni ezt az időszakot. :D:D:D

Egyébként megértem azokat, akik fönnakadnak a stílusomon, nyilván kézenfekvő az az állítás, hogy hát persze: azért magányos, mert ilyen a stílusa. De én nem ilyen vagyok a való életben. A probléma ennél sokkal bonyolultabb. A stílusom azért ilyen, mert nemes egyszerűséggel fogalmam sincs, hogy mégis hogyan kellene viszonyulnom az emberekhez, ha eddig éveken keresztül, folyamatosan azt tapasztaltam, hogy minél kedvesebb vagyok, annál felemelőbb érzés velem szemétnek lenni. És már rengetegszer zártam le azzal a történetet, (akár 8 éve tartó barátságokat is,) hogy oké, ezek nagyon rossz arcok voltak, nyilván én voltam az, aki rossz ajtón kezdett el kopogtatni haverokat keresve, inkább mások után nézek hamar, hisz az ilyesmi mindenkivel megeshet. Csak az a pici bibi a dologgal, hogy én szó szerint MINDIG, MINDENHOL ugyanazt tapasztaltam. Minden baráti kapcsolatom, haveri köröm, ugyanazon mechanizmus alapján, már-már kísérteties hasonlósággal ment tönkre. Az egész olyan volt, mintha ugyanazt a filmet néztem volna meg újra meg újra. A végén már rendesen untam a dolgot... A csapat belső konfliktusai mindig azokon kezdtek el levezetődni, akik a legjóindulatúbbak, jellemileg, lelkileg legszilárdabbak, magyarul legjobb tűrőképességgel rendelkezőbbek voltak. És ide tartoztam én is. Ez mindig a "csapatkohézió" megerősítésének, a csapat fennmaradásának reményében történt. És ahogy egyre inkább jellemtelenedtek a csapattagok, annál nagyobbak voltak a feszültségek, egyéni vagy egyénen belüli viszályok. És én, az aranyos kis optimista, naiv, jóindulatú hozzáállásomnak köszönhetően általában nagyon későn jöttem rá ezekre az összefüggésekre, a "barátaim" nagy örömére. (pontosabban, ha láttam is őket, egyszerűen későn hittem a szememnek) De nem maradt bennem szálka, mivel tisztában vagyok azzal, hogy mi miért történt, és azzal is, hogy mekkora értékük van az ilyen "embereknek". Szóval ezek azok az alantas, beteges dolgok, amiket már meguntam, amikhez már nem szeretném a nevemet adni a továbbiakban. Így működik a társadalom, azok alapján, amiket eddig láttam. Komolyan mondom, hogy így 22 évesen már lassan oda fogok kilyukadni, hogy azon kezdek el gondolkodni, vajon érdemes-e még mindig küzdeni azért, hogy legyen egy jó társaságom, vagy pont, hogy kerülnöm kéne a dolgot, mert úgyis csak felesleges idő/energia pazarlás. Várjam egy év múlva a sulit, vagy inkább tartsak tőle? És szerintem ez azért elég szomorú dolog.