Miben nyilvánul meg hogy a pestiek bunkók?

"ám én se szoktam megkérdezni, úgyis azt mondja h leülhetsz"

És pont ezért vagy bunkó, az ilyen mentalitás miatt. ez kb. olyan hogy miért köszönünk? Tök felesleges, úgyis látta, hogy látom...

Én egy másik oldalról fogom elmondani, hogy mi az, amit értek, hogy bunkóságnak tartják/tarthatják a másmilyen szocializáció miatt:

- sokan vagyunk, akik vadidegenekkel nem szeretünk cseverészni, főleg ha sietünk vagy más dologra koncentrálunk... és biztos kiül az arcunkra az egyszavas válaszok mellett, hogy a hátunk közepére sem kívánjuk a társaságát pár közléskényszerben szenvedő embernek... míg falun kb. mindenki ismer mindenkit, és tök normális,hogyha vki unatkozik, elkezd csevegni egy másikkal

- az tény és való, hogy vastagabb páncélt növesztettünk a rászorulókkal, betegekkel szemben, mert egy idő után idegőrlő, amikor napi szinten a 4. csöves / alkesz / állítólag beteg fazon vagy beteg gyereknek gyűjtő képeslapárus jön oda pénzt lejmolni. Plusz itt ugye jóval több az alkesz és csöves, így ha vkinek tényleg baja van, hajlamosak agyunk azt hinni, hogy ez is az, vagy félünk segíteni neki, mert mi van, ha kiderül, hogy egy elmebeteg... Pesten meg amúgy is lehet, a nagy számok törvénye alapján, de jóval több a tömegközlekedésen az elmebeteg meg az alkoholista, és ugye azokat is a pestiek alá veszik.

- itt jobbabn fel van gyorsulva az élet, mókuskerék van, mindenki siet... így igen, lehet, hogy akaratlanul is néha megtolunk/lökünk egy embert, ha fel akarunk férni a tömött buszra/villamosra, ebben nekem is változnom kell, az biztos

De persze pont ezek miatt én meg néha vidéken (főleg falun) érzek olyan dolgokat túl soknak vagy bunkóságnak, ami nekik természetes. Pl. hogy rokonlátogatóban vagyunk, és a szomszéd néni, akit 2 perce ismerek, már elkezdi kérdezgetni, hogy nekem van-e udvarlóm, mert 18 évesen már hamarosan össze kellene házasodnom meg gyereket szülnöm (azóta 26 vagyok, és még nincs gyerek :D).

Az egész ott kezdődik, hogy ki milyen típusú. Van, aki udvariasabb, körültekintőbb, van, aki meg egyszerűen csak nemtörődöm, van, aki meg bunkó és még bele is rúg az emberbe.

Én Szolnokon születtem, itt is nőttem fel (ráadásul eléggé a külvárosban, szinte falu), szüleim is itt nőttek fel, nagyszüleim tanyán/falun, szóval ilyesfajta neveltetést kaptam, vidéki körülmények között szociálizálódtam.

Viszont amióta az eszemet tudom, mindig is jártunk Budapestre a rokonokhoz, és (bár én erre nem emlékszem, olyan kicsi voltam) első pesti látogatásom alkalmával engem olyannyira elvarázsolt az egész város, minden, hogy kijelentettem, hogy én ide akarok költözni. Ezt meg is tettem 18 évesen. Viszont közben mindig jártam Budapestre, és mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd ott fogok élni, és én is „igazi pesti bunkó” leszek. :)

Annyi év várokozás után aztán amikor eljött ez a nap, eleinte hihetetlenül élveztem, annyira szerelmes lettem Budapestbe, hogy bárki bármit mondhatott róla, nem érdekelt, én akkor is szerettem.

Ahogy itt töltöttem a heteket, később a hónapokat, én is szembetalálkoztam nagyon sokféle emberrel, és ugyanakkor azt is megértettem, hogy miért ilyen az utca embere ebben a városban: az aluljárókon szinte lehetetlen úgy átmenni, hogy ne tarháljon le legalább két hajléktalan, arról nem is beszélve, hogy például Blaha Lujza téren elő sem merem venni a cigit, mert mint a keselyűk, úgy rám vetik magukat. És egy idő után azt vettem észre magamon, hogy automatikusan én is felveszem ezt a flegma stílust, lekezelem őket, mert tudom, hogy akik adnak nekik aprót, csak röhögnek a hátuk mögött, és már mennek is a trafikba cigit meg ezeket a kis piákat venni (én úgy hívom, hogy Csöves-Actimel). Úgyhogy nem, nem adok nekik, mert nehogy már a keményen dolgozó emberektől vegyék el a pénzt.

Budapesten lépten-nyomon ilyenekbe fut az ember, és ha egynek adnék, jönne a következő, aztán az azután következő; és akkor hol a határ?

Ehhez képest Szolnokon egész életemben mindösszesen kétszer vagy háromszor jött oda hozzám csöves pénzt kérni, és adtam is nekik pár forintot. De Pesten soha, mert itt naponta jönnek oda 4-5-ször.

Amit előttem írt valaki, hogy buszon megkérdezni, hogy leülhet-e melléd, szerintem a legnagyobb hülyeség :D

Jártam falvakban, más kisvárosokban, régebben sokat utaztam helyközi, távolsági buszokon, és vidéken tényleg nagy szokás ez, de én már ott sem értettem, hogy minek. Úgy is azt fogja mondani, hogy leülhet, még ha legszívesebben azt mondaná, hogy „NEM, ne üljön ide, mert nem fogunk elférni kényelmesen”. És ez számomra kicsit képmutató dolog, ami az egész vidéki mentalitást átitatja: köszönni kell Ilonka néninek, mert megmondja nagyanyámnak, hogy nem köszöntem, bunkó az unoka; Jucika nénivel kicsit beszélgetni kell, pedig marhára leszɑrom, milyen gyógyszert szed épp, különben JAJ, mit fognak gondolni rólam, hogy bunkó vagyok. Annyira rühelltem ezt, amíg otthon éltem. (Persze, zárójelben megjegyzem, hogy volt nagyon aranyos néni a szomszédunk, és vele nagyon szívesen beszélgettem, és érdekelt, mi van vele, meg őt is érdekelte, hogy mi van velem. De akikkel csak bájcsevej volt, attól alig bírtam menekülni)

Na de ez Budapesten nincs. :) Senki nem foglalkozik se a szomszédjával, se senkivel, mindenki a maga világát éli, nem avatkozik be senkinek az életében sem. Ha ezt az emberek bunkóságnak tartják, akkor hát legyen, bunkó vagyok, de nekem ez így jó. Elfogadom a vidéki/falusi mentalitást, nem tudnék aszerint élni, de ha sok más embernek az a jó, oké. De ha a tipikus vidéki jön Pestre, jaaaj, az a sok bunkó, paraszt pesti, FFUJ! „Amíg a vidéki nem szɑrik, a pesti nem eszik!” hahaha, bizony, a vidék mennyire jó, Pest meg egy fσs. Koszos, büdös, meg olyan NAGY, stb. Aki így érkezik a fővárosba, annak most mondom, hogy nem fog kedves szavakat hallani :D

Mondjuk eleve nézőpont kérdése, hogy valakinek mi számít udvariasnak és mi bunkónak. Nekem hiába tanították úgy a nagyszüleim, szüleim, hogy a helyet mindig adjam át az idősebbeknek, otthon be is tartottam ezt, mert tudtam, hogy mindenki figyel a buszon mindenkit, és mindenki tudni fogja, ha nem teszem meg, és én leszek a „falu szégyene”. De Budapesten ez nem érdekel ennyire, meg ott az időseket sem foglalkoztatja, farkastörvények vannak: azé a hely, aki hamarabb ott volt. Ha megszólít emberi hangnemben, akkor természetesen szívesen átadom neki, mert tudom, hogy neki jobban kell az az ülőhely, mint nekem. (volt már rá példa párszor, meg a nem emberi hangnemes esetre is, akkor ülve maradtam, és még be is szóltam)

Az meg, hogy lekezelően beszélnek velem egy akármilyen boltban, még soha nem fordult elő. Egyetlen ilyen esetre sem emlékszem. Viszont én mindig kedvesen szólok hozzá a pénztárosokhoz, eladókhoz, viccelődök velük, így automatikusan ők is kedvesen válaszolnak és mosolyognak. Ha valakin meg látom, hogy ezek után is mogorva, akkor azt hagyom a francba, nehogy már itt elrontsa az én kedvemet is, mérgelődjön csak magában.

De ha valaki azt mondaná, hogy még én örüljek, hogy ő kiszolgál... hát biztos, hogy nagyon durván visszaszólnék.

Rohanok mindenhová, pedig nem is kell sietnem; ha 2 percnél többet kell várnom egy tömegközlekedési eszközre, már elkezdek türelmetlenkedni, és inkább megyek másfelé; lökdösöm az embereket, akik odaállnak a villamos/metró ajtaja elé, és nem tudok tőlük leszállni; sétálok fel a mozgólépcsőn, és felháborodok, ha a bal oldalon áll valaki, és még sorolhatnám... :)

És amikor ezeket csinálom, én ilyenkor jövök rá, hogy imádok itt élni, imádom, hog része vagyok Budapestnek, és – nemhogy „mindezek ellenére”, hanem – EZEKKEL EGYÜTT szeretem! Nem stresszelek egy pillanatra sem, mert én így érzem jól magam. Ha nem ilyen lenne a nagyváros, nem is tetszene! Én egyszerűen tökéletesen idevaló vagyok, annyira magaménak érzem ezt a mentalitást. Megmosolygom meg kiröhögöm azokat, akik bunkón beszólnak nekem, aztán meg jól visszaszólok még bunkóbban. Mert tudom, hogy itt bármit csinálhatok, senkit nem érdekel, itt szabad vagyok, és csak azt teszem meg, amit én úgy ítélek meg, hogy meg kell tennem. Legszívesebben soha nem mennék vissza a szülővárosomba, csak ugye a családom még ott él, járok vissza rendszeresen. Ilyenkor, amikor megyek végig Szolnokon, mindig rám tör ilyen nyomasztó, depressziós érzés, minden annyira lassú (ettől leszek ideges, nem a rohanástól), mindenki figyel mindenkit, mindenhol a régi arcokat látom, és furcsának találom, hogy mindig ismerősbe botlom, nincs egy nyugodt percem a városban... mindenki bazsalyog a másikra, meg ezek a bájcsevejek, „Szervusz Marikám! Hogy vagy? Jaj képzeld, az SZTK-ban azt mondták ez meg ez a bajom, na megyek, szia!”, szegény Marika meg még annyit sem válaszolt, hogy „szia”, millió ilyet hallottam vidéken. Budapesten ha találkozol egy ismerőssel, akivel nem akarsz beszélgetni, továbbmész, mert hát ki a fɑszt érdekel? :D Úgy is csak a következő szökőévben talákoztok össze az utcán :D

Szóval nem minden a neveltetés, meg az, hogy ki hogy szocializálódott. Én mindig is utáltam vidéket, és most is utálom, és rosszul érzem magam ott. És most, hogy már lassan 4 éve budapesti vagyok, arra jövök rá, hogy egyre jobban szeretem ezt a várost meg a mentalitását, és biztos, hogy SOHA nem megyek el innen.

Bocsi, ez nagyon hosszú lett, de ennek most ki kellett jönnie :)