Honnan van egyeseknek ilyen hatalmas önbizalma?

Ez lenne a természetes. Az a gond, hogy valaki folyton kételkedik magában.

Ugyanakkor a hozzád hasonló esetekben azzal is számolni kell, hogy nem látsz bele más fejében, ellenben torz szemüvegen keresztül látsz sokmindent, beleértve másokat is. Értsd: jó eséllyel teljesen más a valóság, mint amit kiolvasol az ilyen emberekből.

Elméletileg ez lenne az elvárt szülői nevelés eredménye.

Mármint az, hogy nem hasonlítgassuk a gyereket máshoz (főleg testvérhez), hogy nem mindig csak a hibáit hangoztassuk, nem kérdőjelezzük meg a képességeit, stb.

Itt meg csak a mindennapi életre kell gondolni.

Szerinted egy olyan felnőttnek milyen önbizalma lehet, aki egész gyerekkorában azt hallgatta hogy ne futkározzon, mert leesik?

Vagy akinél a nagyobb tesvér mindig okosabb, ügyesebb volt, s mindig a szemére hányták, hogy bezzeg a másik ennyi idősen már ezt és ezt csinálta?

Vagy ahogy nekikezdett valaminek, egyből leszólták, hogy ez nem jó, az úgy nem, jó, rosszul csinálod, stb?

10:39-es megjegyzés.

Azokkal a kegyelemlájkokkal nem szabad törődni, férfiaknál úgy mondjuk az ilyet, hogy "egymás fszának szopkodása". A többi omló-romló állapotú barinő támogatja így a kis lelkivilágát. Néha én is csak lesek, hogy micsoda képekre írják, hogy "De gyönyörűséges(es-es-es) vagy bébi!", meg "Micsoda szuper csajszi!", hogy közben azon gondolkozok, hogyan bírták ezt röhögés nélkül.

Ez, sajnos ki kell mondani, népbetegség. Rengetegen vannak így. 10:40-es hozzászóló szuperjól összefoglalta. A háttérben húzódó önbizalomhiány az ok, amit a rossz szülői nevelés okoz. Beépül az agyunkba az az alaphiedelem, hogy nem vagyunk elég jók. Ezt próbáljuk nem kimutatni, és kompenzálni. Pl. azzal, hogy 126x leellenőrizzük, hogy amit feltöltünk kép, tényleg jó-e. Persze sosem lesz elég jó a számunkra, hisz a szülői kételkedés beépül az elménkbe, és saját magunkban is örökké kételkedünk.

Ezt csak perspektívaváltással lehet megoldani. A negatívumok, gyengeségek, hibák, hiányosságok, aggodalmak helyett kezdj fókuszálni az erősségeidre. Miben vagy jó?

Ha valamit jól csináltál, "veregesd meg a saját vállad". Ez érthető szó szerint is, de kivitelezhető úgy is, hogy csak rágondolsz: "ez igen, ezt milyen jól megoldottam!", vagy netán megleped magad egy kis jutalommal.

Írj naplót, amiben minden nap összegyűjtöd, milyen sikereket, erőfeszítéseket, jócselekedeteket tettél aznap. Esetleg miben fejlődtél. Hozzáírhatod azt is, ez mit jelent?

Értsd: ha ma segítettem egy néninek, adakoztam egy hajléktalannak, támogattam egy munkatársamat, akkor az azt jelenti, segítőkész vagyok.

Nem lesz meg rögtön az eredménye, hónapok is kellhetnek, de szép lassan át fog állni az agyad egy pozitívabb énképre.

Lényegében megkérdőjelezed, megtámadod a régi "hitvallást", miszerint nem vagy elég jó. A sok kis visszajelzéssel áthuzalozod az agyad arra, hogy igenis jó vagy!

Pszichológus egyébként tud segíteni ebben a folyamatban.

Te is kritikusan állsz másokhoz, azért érzed így magad, magaddal szemben se kivételezel nyilván.

Ha nem lennél ennyire felszínes, akkor több mindent szebbnek látnál és miért gondolod, hogy akik írnak neki, azok nem gondolják komolyan? Nincs akkora jelentősége a szépségnek az átlag életben, mint ahogy előadják egyesek. Annak sincs értelme, hogy magadat kritikusan szemléled, mi értelme van? Miért nem a hobbidnak élsz, a szeretteidnek, veszed fel amit akarsz, sminkelsz ahogy akarsz, kit érdekel ha valakinek nem tetszik vagy akár kit érdekel, ha előnytelen? Fontosabb a boldogság, mint a keserűség és mások/saját magad kritizálása. Így kifejezetten kedvesnek sem tűnsz, ezzel is lehetnek gondok.