Halt-e meg rokonotok, barátotok, ismerősötök öngyilkosság következtében? Ha igen, hogyan birkóztatok meg a veszteséggel?

Ez így igaz, ahogy 49) írta.

Én is csak itt anonim módon mesélem el.

Se a családom, sem a barátaim nem tudnak a betegségemről.

A kísérletem végén pedig jól voltam annyira fizikailag, hogy nem kellett mentő. Egyedül voltam itthon, így látni se látta senki.

Azóta ez az én titkom. Itt pedig senki sem tudja, ki vagyok.

Nekem minden eddigi kísérletemről tud a családom. Egyik sem volt túl komoly, de kétszer 1-1 napot kórházban töltöttem. Vegyes fogadtatásuk volt (anyumon kívül szinte minden családtagom tagadja vagy fenntartásokkal fogadja a mentális betegségeket egyébként). Amúgy az a meglátásom, hogy a sok "kísérletezgetés" vagy figyelemfelkeltés vagy egy "út" egy durvább, biztosra menő módszer felé. Én úgy vagyok vele, hogy nekem már minden mindegy, így egyszer biztosra fogok menni. Van még egy célom, amit ebben az évben szeretnék véghezvinni, ez még több hónapnyi munkát/szervezést igényel (családi ház rendberakása). Már így is rengeteg idő elment vele, nem szeretném, ha az kárba veszne. Nem tudom, a betegségeim mennyire fognak ebben megakadályozni, de mindent megteszek, hogy megvalósítsam, hogy a családnak már ezzel ne legyen később gondja. Utána még utoljára kiszórakozom magam, aztán megteszem. Szerencsére nincs vesztenivalóm: gyerekem, párom, számottevő vagyonom, munkahelyem nincs és tulajdonképpen három embert leszámítva senkit nem fog érdekelni a halálom. A környezetem nem ért meg, többen utálnak, mint nem - amit valahol értek is. Így lesz a legjobb mindenkinek...

A 41-es hozzászólónak én is minden jót kívánok! A kérdezőnek szintén, a hozzászólásai alapján nagyon szimpatikus és jóindulatú ember lehet!

Az egyik gimis barátnőm vonat elé ugrott. Sosem felejtem el, felhívott előtte pár órával - már bőven késő este - és elmondta, mit fog csinálni. Én több, mint 100 km-re voltam tőle, tiniként, autóm, jogsim még nem volt, és épp egy nyári táborban voltam. Próbáltam húzni az időt, és beszélgetni vele, de rámrakta a telefont. Próbáltam elmagyarázni a szüleinek, hogy figyeljenek oda, de csak lebasztak, hogy nem is ismernek, és mit hívogatom őket, ők másnap dolgoznak. Hajnalban kiment, és kiugrott az első IC elé. Azonnal meghalt.

Én már úgy hiszem, feldolgoztam, de a mai napig mérhetetlen düh önt el, ha azt látom, hogy van egy hír, hogy embert gázolt a vonat, és ott szidják az illetőt, hogy miért nem választott jobb módszert. Sajnálom a mozdonyvezetőket, akik ilyet élnek át. És közepesen sajnálom azokat, akik utaznának, mert oké, te lehet, hogy késel, és emiatt van egy elbaszott napod, abba kéne belegondolni, hogy annak az illetőnek van egy elbaszott egész élete, amit eldobott magától. Te 1-2 nap múlva már nem is emlékszel rá, ők meg baromira halottak.

Nekem volt most szeptemberben egy "majdnem-kísérletem", de nem mertem megtenni.

Nővéremnek az egyik volt (kamaszkori) barátja lett öngyilkos 26 évesen egy szakítás után.

Aztán anyukám egyik munkatársának a lánya mindössze 16 évesen végzett magával. Felvágta az ereit a fürdőkádban, de nem ott találta meg az anyukája, hanem a folyosón. Azt mondták neki, valószínűleg meggondolhatta magát és megpróbált segítségért indulni, de a vérveszteségtől addigra már annyira legyengült, hogy a fürdőszobából még ki tudott jönni, de a folyosón végül összeesett. Elképzelni sem tudom az anyukája fájdalmát, hiszen egy 16 éves annyira fiatal, még szinte gyerek. Annyit tudok a lányról, hogy tanulási nehézségei voltak, ezért átkerült egy olyan iskolába, ahol az ilyen nehezen tanuló diákokkal foglalkoztak (de a lány nem volt fogyatékos, sőt, nagyon okos volt), és ezt a váltást nagyon rosszul viselte. Alapból is nagyon érzékeny ember volt, vagdosta is magát, és depressziós is volt már több éve.

Volt még 2 távoli rokonom is, aki felakasztotta magát, de ezeknek az okát nem tudom.

Ja, meg most jut eszembe, hogy amikor végzős gimis voltam, akkor egy 15 éves fiú az iskolából felakasztotta magát, mert megbukott év végén. A fájó az volt, hogy állítólag félévkor mondogatta is, hogy ha év végén is megbukik, akkor megteszi, de senki nem vette komolyan. Szerintem az ilyesmit soha nem lehet igazán feldolgozni...

Még annyit én is hozzátennék, hogy örülök, hogy vannak még ilyen kedves és érzékeny emberek, mint a kérdező.

Annyira fajdalmas volt latni a szenvedeset evek ota, hogy szamomraz eletben levese mar tragedia volt. Barat, de persze mas a gyerekenek is.

Bipolaris volt, evtizedek ota, korhazban tobbszor, betegallomanyban, minden gyogykezeles ki volt probalva.

Faj, es van mi lenne ha, de nem volt megvaltas.

Egyreszt azt is erezhette, hogy a gyerekenek is igy lesz jobb. Masreszt abban az allapotban nem volt a maga ura, a betegsege tette vele az ongyilkossagot. O a ritka sulyos kategoria volt.

Faj, persze. Gondolatban mindig beszelek hozza, mintha hallana.