Halt-e meg rokonotok, barátotok, ismerősötök öngyilkosság következtében? Ha igen, hogyan birkóztatok meg a veszteséggel?

Egy korábbi válaszoló vagyok:

Depresszió, kérdező. Depresszió.

Az ember egy darabig tudja viselni, tűrni, aztán egyszercsak túlcsordul.

(Én pl. egy olyan ember vagyok, akit társaságban mindig vidám, vicces, jópofa figurának ismernek.

Ó, ha tudták volna, mi járt nekem állandóan, 0-24 a fejemben... Borzasztónál borzasztóbb dolgok.

Évekig ezt az álarcot viseltem, aztán egy sima hétköznapon valami a szokásosnál is mélyebbre húzott, átkattant valami és megkísértem kinyírni magam. Mivel az első kísérlet nem sikerült, rögtön utána megpróbáltam másképp. Ami szintúgy rosszul jött össze, nem tudtam meghalni.

Hát ez van.

Pont ma éjjel volt egy visszatérő negatív hullámom, de inkább csak lehúztam vodkával egy adag fájdalomcsillapítót, aztán megúsztam annyival, hogy kidőltem, és elaludtam, így nem ártottam magamnak másképp.

Most keltem.

40-es vagyok

Mi késztet erre?

Többféle mentális és testi betegségem van. Egy rosszul funkciónáló, túlféltő családban nőttem fel. Nincs önbizalmam és nem vagyok jó semmire. Szerintem ez elég indok.

Depi, önbizalomhiány, szorongás, megfelelési kényszer, gyerekkorban érzelmi elhanyagolás (anyám a mai napig nem tudja és nem is akarja kifejezni, hogy szeret (nem tudom szeret-e, vagy sem, de azt mindig a tudtomra adta, hogy nem érdeklem, pedig egyke vagyok).

Ezek mellé még társultak olyan traumák, amiket kamaszként és felnőtt koromban szedtem össze, normál esetben az átlag ember életében nem történnek ilyenek.

Szóval egy szó, mint száz, ilyenek kíséretében ne is csodálkozzunk, hogy az emberek bekattannak és úgy ragadnak rájuk a mentális betegségek, mint kutyára a bolhák.

42# voltam.

44-nek pedig mondanám, hogy jobbulást Sorstárs, de tudom, hogy legfeljebb tünetmentesíteni lehet egyik vagy másik nyavalyát, megszabadulni sosem tud már tőlük az ember. Csak együtt élni lehet velük, ameddig bírja az ember agya. Hogy meddig húzzuk még, na az a nagy kérdés.

#46

#40 és #44 vagyok

Együttérzésem! Nem írom én se, hogy jobbulást, mert vannak olyan betegségek/állapotok, amikből gyakorlatilag lehetetlen kijönni. Nálam 19 évesen diagnosztizáltak érzelmileg labilis szem. zavart - mai divatos nevén borderline. Nem csak én szenvedek, hanem a család is miattam. Mellette szoc. fóbia, szorongás, depresszió stb. Anyum mélyen vallásos, hárman vagyunk tesók, de neki egyet se kellett volna vállalni, mert a gyereknevelésre teljesen alkalmatlan. Részben én is hibás vagyok, nem fogok felnőttként mindent rá hárítani, de nagy szerepe van neki is abban, hogy ilyen lettem. Apum is labilis természet volt. Tökéletes alapanyag egy teljes egészében rosszul működő családhoz. Nem tudom, meddig húzom/húzzuk! Senkinek nem kívánom ezt az állapotot! Testileg-lelkileg felőrli az embert!

#47 vagyok

#48

Régebben is volt sok, csak akkor nem hangoztatták, mert szégyen volt annak lenni (valahol most is az)! Meg persze, nem voltak ilyen-olyan elnevezések, mert az orvostudomány sem tartott még azon a szinten! Tudom, hogy kicsit elkanyarodtunk a témától, de ezek a betegségek ugye öngyilkossághoz is vezethetnek, tehát valahol közük van a kérdéshez! Amúgy nekem már a nagyszüleim családjában is előfordultak ilyen problémák, szóval nálunk több generáción keresztül öröklődött a dolog.