Nem szeretem az embereket! Van, aki még így érez? :

Köszi,kedves vagy!Májusban volt a 27. házassági évfordulónk.:)

Hát, az emberekről,nem változott a véleményem...:(

Beszélni én se tudok a nagy semmiről,de néha muszáj "társalogni"...

Engem a munkám pedig emberekhez köt, és nekem ennyi elég is...

Hm, milyen régi kérdés. Azt hiszem, még nem is találkoztam ilyennel, ahová már évek óta írnak.

38 éves vagyok, nő. Teljesen átlagos fiatal voltam, buliztam, barátkoztam stb.

Nálam ez az ember gyűlölet kb. 15 évvel ezelőtt kezdett kialakulni. Ekkor kezdtem el kérlelni a páromat, hogy menjünk el innen. Persze, nem mentünk sehová, a mai napig is itt élünk, de még mindig bennem van. Igaz, az sem biztos, hogy máshol jobb lenne, ezt belátom. Mégis úgy érzem el kellene mennünk innen. Nem tudom miért.

Én is jobban szeretem az állatokat, az embereknél. Az emberek szerintem rosszindulatúak, nemtörődömök kicsinyesek és irigyek. Én is tudnék példákat mondani, rengeteget, de szerintem mindenki tudja miről beszélek.

Sok embert gyűlölők, és megvetek a legtöbb pedig közömbös. A családomat szeretem, a szomszédokkal néha kedvesen elbeszélgetek, és iszonyú erősen próbálok koncentrálni közben, de még így is előfordul, hogy észreveszem, nem tudom mit mondott, miről pletykálkodott, mert nem érdekelnek egyáltalán.

Buta bólogató barmok, akik ha egy általuk erősebbnek vélt egyéniséggel találkoznak, nem merik azt mondani "nem".

Még akkor sem, ha ez nekik rosszat jelent. Szánalmas.

Én is sokszor érzem azt, hogy kirohannék a világból. Vagy azt, hogy "az emberiség megérett a pusztulásra".

Nincsenek barátaim, a családom viszont egész nagy. És nem is igénylem, hogy legyenek. Legszívesebben valahol a hegyekben élnék, ahol a legközelebbi szomszéd, több km-re van.

És mindezek ellenére empatikus vagyok. Segítek, ha megkérnek, mosolygok ha mosolyognak, adományozok gyerekek és állatok megsegítésére. Pontosan azért, amiért most ide is írok, mert tudom, hogy vannak olyan emberek mint én (csak kevesen) akiket antiszociálisnak tartanak, mert nem hajlandó az elvárt felszínes társadalmi norma szerint viselkedni.

Pedig igen, most is azt csináljuk.

Nem vagyok magányos (régóta van párom, hatalmas a családom), utazgatunk a magunk örömére, vagy családtagokhoz, vannak állataink, dolgozunk. De megtartjuk a három lépés távolságot a szomszédokkal is (ahogy a legtöbb szomszéd!) mert nem igényeljük. Jól érezzük magunkat így. Amennyire lehet, kerüljük a tömeget (inkább megvárjuk a következő buszt), és nem akarunk kialakítani felszínes kapcsolatokat. Arra ott a munkahely.

szóval akinek van JÓ barátja, az vigyázzon rá, mert tényleg igaz a mondás: "Az igazi barát az, aki akkor jön, amikor mindenki más megy."

És itt egy másik sorstárs,már újat nem tudok mondani de együttérzek:)

Nincs fóbiám, beszélek is az emberekkel ha muszáj de inkább állatokkal töltöm az időt azok normálisabbak.

Sziasztok!

Lassan már tarthatnánk egy kerekasztalt a válaszolóknak, de egyelőre csak egy újabb jelentéssel szolgálók nektek a fejleményekről.

Rekordot azért nem döntött a kérdés, de nagyon érdekesnek találom, hogy ilyen sokan írtatok.

Olyan könnyűnek tűnik ma ismerkedni és kapcsolatokat fenntartani, mégis mind inkább elszigetelődünk. Sok az előítélet, mert manapság majd' minden információ vizuális formában kerül elénk. Jó lenne, ha egy időre ránk borulna a sötétség, hogy tisztábban lássunk, szerintem sokkal jobb döntéseket hoznánk, akár párkapcsolat kezdeményezéséről, akár mondjuk gyümölcs vásárlásról van szó. Más érzékeinkre tudnánk hagyatkozni, és nem lenne annyi irigység és elégedetlenség a világon.

Minőségi időt még sokszor a szeretteinkkel sem tudunk tölteni, olyan titkok lapulnak a családokban, amikről nem lehet beszélni, hiszen az veszélyeztetné a közösség felépítését, stabilitását.

A kérdés feltevése óta amúgy végül dolgoztam pár évet, nem a szakmámban, de olyan területen, ami régen is nagyon érdekelt. Évekig telefonálnom kellett az emberekkel ennek kapcsán. Az elején nagyon élveztem, még mindig vannak olyanok, akiknek kívülről fújom a nevét, telefonszámát, lakcímét, és ha volt személyes találkozás, előfordul, hogy megismernek az utcán. De nagyon megcsömörlöttem a végére. Az arcukat nem vállalva kívánták már, hogy legyek rákos, porig aláztak néhányszor, és egyáltalán, a tudatlanságuk, lustaságuk és állandó gyanakvásuk kikészített. Bevallom, kissé túl is hajtottam magam, csak a munkának éltem, másoknak teljesen alárendelődve, teljesítménykényszer által hajtva.

Megházasodtam, lett egy gyerekünk. Sajnos még a párom családjában is ufónak érzem magam, nekik csak az számít, kinek mije van, foggal körömmel ragaszkodnak a tárgyakhoz, és mindig a legrosszabbat feltételezik a másikról. Otthonról én is hozok némi kétkedést, de valahogy mindig él bennem a remény, hogy majd jóra fordulnak a dolgok.

A kis családunk légköre emiatt rettentően feszült, úgy érzem, nem illünk össze, más volt a neveltetésünk, máshogy gondolkozunk. Próbálom betölteni ezt az űrt, vagy magamban kiegyensúlyozni ezeket az ellentéteket azzal, hogy megpróbálom megérteni és kifejezni az érzéseimet, és mások tudtára adni, ha átlépnek egy határt. Egy ideje nincs bajom az önérvényesítéssel, de némi finomhangolásra szorul, mert volt már olyan időszak is, amikor képes voltam üvölteni, mint a sakál, pl. egy postással, aki, hiába voltam a címzett cég alkalmazottja, nem adta nekem át leveleket :'D Persze csak a munkáját végezte (gyanítom, némi kisebbségi komplexusa azért lehetett, amiért mindenhatót játszva egy ilyen "komoly" helyzetben (vissza)élt a "hatalmával").

A szülőség mindenesetre nagy türelemre tanít, és ad egy alapot az önkontrollhoz. A gyerek abból tanul, amit lát, így nem tehetek meg akármit, ha nem akarom, hogy neki is annyit kelljen majd dolgoznia egy normális lelkiállapotért, kapcsolatokért, mint nekem. Sokat ölelgetem, szeretgetem, minden nap elmondom neki, hogy nagyon örülök neki, és hogy úgy jó, ahogy van.

Sokat foglalkozom a szüleimmel, a velük való kapcsolatommal. Régen tarthatatlan volt, most nyitottsággal fordulunk egymás felé, de közben egyenlő partnerek tudunk maradni. A napokban volt egy erős áttörés, apukámnak megmondtam, hogy nagyon szeretem. Könnyek szöktek a szemébe.

Szeretném, hogy ha egyszer el kell válnunk, akkor tudnák, hogy hálás vagyok azért, hogy lehetőségeikhez mérten megtették értem, amit tudtak, hiába volt mellettük nagyon nehéz gyerekkorom. Végül is, milyen különleges ember lett belőlem :'D

Nagyon vágyom arra, hogy egyszer lehulljon a lepel az ő szenvedéseikről is. Hogy megszabadulhassanak az érzelmi fogságukból, függőségeiktől. Hogy félre tudják tenni a bűntudatukat, és foglalkozzanak egy kicsit a maguk megfigyelésével, honnan jöttek, hova jutottak el, és miért. Mindig úgy látom őket, mint akik hatalmas felelősség alatt rogyadoznak önostorozva, pedig a problémáik mélyen gyökereznek.

Nektek is azt kívánom, hogy találjatok rá valamiféle belső békére, ha már embertársaink olykor érthetetlenül viselkednek is.

Üdv,

A kérdező