Nem szeretem az embereket! Van, aki még így érez? :

Szia! Nagyon örülök, hogy írtál :) Annyira egyedül éreztem magam ezzel a dologgal, meglepődtem, hogy milyen sokan írtak. Most meg azon, hogy valaki rátalált, annak ellenére is, hogy ilyen régi a kérdés :D Egyébként a helyzetem kb. annyiban változott, hogy ha jobb kedvem van, akkor sikerül figyelmen kívül hagynom a körülöttem zajló eseményeket. Bár ez nem mindig jó, mert van, hogy hirtelen kérdeznek tőlem valamit, én meg azt sem tudom, hol vagyok. Bizonyára, ha kívülről látnám magamat, a saját idegeimre mennék.

Ha viszont rossz kedvem van, akkor egész nap meg se szólalok, vagy mindenkibe belekötök, és csúnyán nézek a kevésbé szimpatikus, zajongó tömegre.

Ha nem haragszol, most egy kicsit kiönteném a lelkemet:

Múltkor láttam egy hatéves kisfiút a buszmegállóban, cigivel a szájában… engem ez is bosszant. Tudom, hogy nincs közöm hozzá, hogy mit csinál, de mégis milyen szülei lehetnek, ha nem veszik észre a szagot a gyereken? Vagy talán tudnak róla? Akkor miért nem tesznek ellene?

Egy másik esetben egy anyukát és a gyerekét figyeltem, az anyuka vitte a sok szatyrot, a gyerek meg ott ugrált körülötte – nem segített neki, és simán lek*rvázta. Az anyuka egy szót sem szólt érte.

A buszra éppen szálltam fel, amikor megláttam, hogy egy idős néni négy óriási szatyorral szintén fel szeretne szállni. Körülötte senki sem moccant meg, mindenki látta, hogy segítségre szorul, mégsem pattant fel senki rajtam kívül.

Szintén öreg nénis helyzet: a buszon tömegnyomor, és egyszer felszállt egy kb. 150 centis néni, szinte a képébe röhögtek. Amikor átadtam a helyem, a néni sugárzó arccal köszönetet mondott.

Még egy buszos: két fiatal srác a forgóban állt, amikor az egyik hirtelen összeesett. A másik azonnal lehajolt hozzá, és megpróbálta „felébreszteni”, nagy nehezen sikerült is neki. Az emberek ugyanolyan kifejezéstelen arccal ültek tovább a helyükön, mint előtte, aztán végül egy néni szólt egy fiúnak, hogy adja át a helyét annak a fiúnak, aki elájult az előbb.

Amikor egyszer leszálltam a buszról, jött egy csapat 10 évesnél nem idősebb, csak annak látszani akaró gyerek, előttem meg egy 40 körüli nő ment. Az egyik gyerek belebújt a fejébe a nőnek, és azt kiabálta: „ÚÚÚ, DE CSÚNYA VAGY!” - a többiek meg csak vihogtak rajta.

Tegnap kimaradt az egyik buszom. Természetesen az egész társaság hozzácsapódott egy másik járat utasaihoz. Igaz, hogy 5 perc múlva jött volna egy másik busz, de mindenki annyira hülye volt, hogy képesek voltak egyetlen egy buszon nyomorogni vagy százan. A legrosszabb azt volt nézni, amikor lökték le egymást, csak hogy ők feljuthassanak a buszra. Őrültek… vagy csak én lennék az?

Van, hogy nem bírom ki a társaságot, és leszállok a buszról, az se érdekel ilyenkor, hogy elkések, vagy sem.

Na, ez most jólesett :D Írj még nyugodtan, ha van kedved, ahogy várom még mindenki más válaszát, tapasztalatait is 

Végül egy idézet J. Swift-től:

„Gyűlölöm és megvetem az embernek nevezett állatot.”

Elég durván hangzik, de néha teljesen egyetértek vele, még akkor is, ha magamról van szó.