A volt párom agymosáson megy keresztül? Elhagyott egy másik nőért, én bármit megtennék érte, tehetek valamit? Lent leírom a történetet.

Nem haragszom, szó sincs róla.

Örülök a saját történeteknek is.

És hátha az enyémből is tanul majd valaki, ha már én nem vettem észre a jeleket ennyi éven át.

Tegnap majdnem átküldtem neki ezt az egészet, de világosan az értésemre adta, hogy nem érdekli. Bár mondta, hogy küldjem, de olyan unott hangon, és hogy tökmindegy, hova küldöm, majd megnézi... aztán meg pár perc múlva: hagyjam már, mert ő aludna, ő korán kel.

azt sosem ismerte el, hogy én is dolgozom, igaz egy lazább irodai munkám van, neki meg fizikai munkája. de én heti 5x kelek korán, amit nem bírok, ő meg egymás után csak 3x kel korán. és mindig lerázott, hogy ő munka közben nem tud beszélni meg leveleket írogatni, majd utólag kiderült, hogy bizony munka közben van ideje kávézgatni, teázgatni, ha épp ismerkedni akar vkivel, meg rendszeresen cseteltek. van, hogy elindítja a gépet, és az órákig megy anélkül, hogy hozzá kéne nyúlni, de rám ilyenkor sem volt ideje, csak 1-2 szavas emaileket küldött.

Azt mondtam, ebből a kérdésből, és főleg a kommentekre adott válaszaimból megértené, hogy én hogy éltem meg, miről mit gondoltam akkor, és mit gondolok utólag, de tény, hogy ez már nagyon nem érdekli. Sok mindent már szóbal is elmondtam neki, de meg sem hallgat, közbevág, meghazudtol. Mindegy, mit mondok a saját érzéseimről, gondolataimról, vagy azt mondja, hogy nem úgy volt, vagy hogy nem mondok igazat.

Kijött hétfőn, csak beszélgetni. Értelme nem volt, mert én nagyon próbáltam normális hangnemben, halkan, tisztességesen beszélgetni, ő pedig mindenre megemelte a hangját, mindig közbevágott, mindig meghazudtolt, bármit mondtam.

Abban maradtunk, másnap hoz ki 20 kg kutyatápot este. Persze nem jött, és nem is hívott, nem is írt. Valahogy nem lepődtem meg. Másnap küldtem egy sms-t, hogy nem tudom, miért hittem neki. Megírta, hogy igazam van, hibázott, de jönni fog. Na másnap tényleg kijött, hozott 10 kilót. Mondom nem erről volt szó. Jó, akkor másnap hoz még 10 kilót és utalni is fog.

Másnap ugyanazt eljátszotta. Nem jött, nem hívott, nem írt, és természetresen nem is utalt. Most nem írtam neki, értelmetlennek láttam. Megvártam a másnapot, harmadnapot. Azok is munkanapok voltak. Egyik ígéretét sem teljesítette. Tegnap, vasárnap este felhívtam. Ugyanis volt képe boldog új évet kívánni, ami akár kedvesség is lehetne, de a történtek tükrében nem az. Na felhívtam, hogy köszönjük szépen, nagyon boldog az új év, az üres ígéretekkel, és hogy minden irányba el vagyunk adósodva miatta.

Megint egy gusztustalan hangnemet vett fel, hogy mit képzelek én, ő nem tartozik senkinek, feljetsem már el, meg hogy én csak erről tudok beszélni.

Hát... kettőnkről már nincs mit. És ha felhoznám, csak kioktatna, gúnyosan kiröhögne, utánozna. Ez nagyon megy neki, tegnap is többször csinálta. Amikor elsírom magam, pl. azon, hogy ő nem tartozik, akkor elkezd ő is sírós hangon utánozni, hogy "jaj nincs mit ennünk, hüpp-hüpp".

Nagyon-nagyon gúnyos. Visszataszító módon beszél.

Elmondom újra, hogy fizesse be a telefonszámlát, mert én nem bírom, és a villanyszámlát sem egyedül hoztam össze. Kb. 10x mondtam már el neki, hogy nem az egészet várom, de azoknál szokás szerint nem figyelt rám, meg sem hallotta, amiket mondtam, és nem is hagyja, hogy végig mondjam. Ugyanis megint elkezdte, hogy nehogy már kifizessen egy egész villanyszámlát, mikor itt sem lakik. Ugye 10x már elmondtam, hogy nem erről van szó, de csak azt hall meg, amit akar, így 11.-jére is elmondta, hogy az 1/3 része illeti őt, nem az egész.

És hogy kölcsönkértem a fürdőszoba miatt. Arra korábban azt mondta, mikor mondtam, hogy pl. 4 hete nem fürdünk, gúnyosan, hogy "lesz az még több hét is!"

hát lett is. ha rajta múlt volna, azóta se lenne semmi, de kölcsönkértem, csak nem tudom, miből fogom megadni.

az 53 ezres telefonszámlájára azt mondja, majd egyszer rendezi, mert neki nincs pénze. hát nekem sem... és az az ő fogyasztása! egy megszüntetett szerződés, és mondtam, hogy 30 nap után átadják behajtócégnek, ami sok-sok plusz költség, de nem érdekli, hiszen nem az ő nevén van. Ha azt a telefonszámot használná, és már a 3. számlát nem rendezné, rég kikapcsolták volna és már zaklatná a behajtó. De ugye ez az én nevemen volt, ő meg vett magának új telefont, új előfizetéssel. És nem érdekli, hogy engem fog zaklatni a behajtó, meg hogy ha így marad, akkor kikapcsolják a villanyt is, amivel fűtünk.

Mondom 3 havi számla, amit nem adott meg. Erre gúnyosan megint odavágja, hogy lesz az még 6 havi is!

Minden mondtata csupa káromkodás, kvaanyázás, és hasonlók, de kb minden második szava. Könyörgök, hogy ne beszéljen így velem, de csak azért is, mert tudja, hogy mennyire megbánt ezzel. Utána én is már tiszta ideg lettem, és először egyetlen csúnya szót mondtam. Több se kellett neki, egyből leugatott, hogy én nem bírok vele normálisan beszélni, ennyire sem vagyok képes, meg hogy előfordul majd valaha az életben, hogy nem így beszélek vele?

Ez mindig is jellemző volt, hogy ha ő tett valamit, az elfogadott volt, ha én tettem ugyanazt, akkor én voltam a szemétláda.

1000x beszéltem vele normálisan, 1000x írtam szép sms-t, ő ezekre 99%-ban egyáltalán nem reagált. 100x kértem, hogy jöjjön ki normálisan beszélgetni, de nem tud, mert amikor kijött, nem hagy szóhoz jutni, és megemeli a hangját, káromkodik.

És ami sokszor rosszul esett már régebben is, hogy ő elmondja a mondandóját, én ülök az ágyon, meghallgatom, majd amikor én kezdenék el beszélni, elindul és sétálgat a házban. Ez évek óta így mene. Őt meg kell hallgatni, de engem már nem. Nem képes velem normálisan beszélni, és ha én egyetlen alkalommal mondok csúnyát, akkor egyből jön az aljas támadás, hogy én hogy beszélek vele.

Mondta, hogy áldja az eget, hogy nem jött vissza. Hát ne is jöjjön egy ilyen ember. Ember?!?

A mai napig engem hibáztat mindenért, és a világ összes érzése, szeretete, odaadása nem volt neki elég. Vagyis tökéletesen elég volt, amíg nem jött egy jobb lehetőség.

Aztán persze azzal ment el, hogy mikor kijött, azon gondolkozott, éjjel a kisszobában alszik.

Csak én nem tudtam vele normálisan beszélni.

Hiába magyarázom már, mintha a falnak beszélnék. És azt mondja, nekem csőlátásom van.

Mikor ő egyre csak fújja a magáét, hogy én vagyok ilyen. És hiába mondom, hogy ő az, aki nem képes emberi hangon kommunikálni és meghallgatni a másikat.

3. hónapja sikerült neki kb 1500 ft-ot költeni a kutyákra. 3-an voltunk, mindenkinek volt 1-1 kutyája, ez csak olyan kis szóbeli megegyezés volt. Na egyszer otthon sem voltam, amikor jött az állatorvos chip-pelni őket. A megbeszélésünk nélkül érdekes módon mind a 3 kutya az én nevemre került. Mert akkoriban még a rossz kerítésen sokszor megszöktek, és a szomszédok balhéztak emiatt. Na, újabb példa, felelősségvállalás semmi, lerázta a válláról, akkor sem esett túl jól, meg is említettem, hogy miért így íratta be a kiskönyvükbe, de nem igazán tudott rá magyarázatot adni.

És amikor felvetettem, ami pár oldallal korábban felmerült, hogy a nagy dolgokban sosem vállalt felelősséget, hogy haladjunk egyről a kettőre, megint neki állt feljebb. És megint gúnyosra váltott, hogy persze, ő soha semmit nem tett... Kértem, hogy mondja el normálisan, szerinte mit tett. Vagy 5x kellett megkérdeznem, mert hisztizve hajtogatta, hogy ő nem csinált semmit. Aztán csak kinyögte, hogy ő intézte el az új ajtót, meg a csempét. A csempét emlékeim szerint teljesen együtt intéztük, együtt választottuk, együtt hoztuk haza, ő max kipakolta, mert erősebb, de ez midnegy is. Az ajtót valóban ő intézte. És tééényleg, ez pont egyenértékű a házzal, meg a hitellel, meg a jövőnk iránti felelősségvállalással...hiszen egy ajtó elősegítette, hogy egy magasabb szintre kerüljön a kapcsolatunk.

Milyen igaza volt mindenkinek már az elején.

Amikor a szakítás utáni napon mondták az ismerősök, hogy ne zárjam ki, hogy harmadik fél is van a dologban. Én pedig meg voltam győződve róla, hogy ilyesmit ő nem tenne soha. Aztán mikor próbáltátok írni, hogy ő sosem szeretett, sosem gondolt semmit komolyan, vegyem észre a jeleket. Én meg még hetekkel később is próbáltam őt mentegetni, és mindenre magyarázatot találni, hogy mit miért nem tett meg.

Hát igaz volt. Azért nem tett meg dolgokat, mert nem akart. Mert így volt kényelmes. Így nem kellett felelősséget vállalnia semmiért. Így le tudott lépni úgy, hogy minden gond nekem maradt itt, ő meg új életet kezd.

Ha fel sem hívtam volna 8 hete, ő egyáltalán nem keresett volna, sosem segített volna semmiben. Sőt hülyeség ezt segítségnek hívni, hiszen nem segítséget várok (a gázpalack meg az apukám orvoshoz hordása, na az valóban segítség lett volna), hanem azt, ami tisztességes emberek között korrekt. hogy ha valamit elhasználunk, akkor annak ára van.

hogyan vált az az ember, akit én szerettem, egy ilyen utolsó, lelketlen gonosszá? Még este egy sms-t elküldtem neki, hogy talán az, akit én szerettem, soha nem is létezett, csak egy álomkép volt, csak én akartam őt olyannak látni, de kiderül, hogy ő már régen sem olyan volt, ahogy én azt gondoltam. természetesen nem reagált erre sem.

nagyon köszönöm a sok választ, és a - nem számoltam, de biztos volt 100, vagy még több - privát üzeneteket. Vannak még kedves, segítőkész, lelkiismeretes emberek. És fáj rádöbbenni, hogy egy ismeretlen emberben sokszor több empátia, együttérzés, segítőkészség van, mint abban, akivel megosztottam az életemet, akiért mindent feláldoztam, akinek a boldogsága mindig fontosabb volt a saját vagy az édesapám boldogságánál.

Odaadtam érte mindent, és nem kaptam cserébe mást, csak hazugságokat.

Sírva mondtam neki, hogy mi rajongtunk érte. Lesajnálóan annyit mondott, talán nem rajongani kellett volna.

(szerintem ez sokkal többet jelent, mintha egyzserűen azt mondtam volna, hogy szerettük őt.)

De neki semmi sem volt elég.

Nincsenek érzései, talán soha nem is voltak.

Köszönöm, hogy sokan meghallgattatok, és privátban is mindig érdeklődtetek.

Lezárom ezt a kérdést, hisz lezártam már az egészet, mert reménytelen bármi emberséget, bármi együttérzést kicsiholni egy olyan valakiből, akinek egy kődarab van a szíve helyén.

Nem csak valaha, hanem mindvégig azok voltunk, de abban igazad van, hogy ezt nem ismeri be, mert most sokkal egyszerűbb tagadni. Sok mindent akart, sok terve volt, kedveskedett, voltak jelek. Nem múlt el a lángolás, sőt még erősebb lett az, amivé átalakult. Amik zavarták, azok minden emberben megvannak, és pontosan így van, ezek most csak ürügyként szolgáltak.

De az akkor is nagyon furcsa, hogy így is – úgy is ott voltam neki, ezért nem vett el. Hiszen ha szeretett – ahogy Te is írod, akkor figyelembe kellett volna vennie, hogy ennyi év után ez már így lenne normális. Régi válasz, de minden nap a fülemben cseng (talán nem is ennél a kérdésnél kaptam azt a választ), hogy „ahol a pasi 12 éven át nem vesz el, ott csak te akartál házasságot, a férfi nem!”.

És ebben van valami. Ha akart volna, tett volna érte, igazán, tettekkel. De időközben arra is rájöttem, hogy annyira nagyon nem is vágytam én még erre, csak most, hogy elhagyott, most erősödött fel bennem ez az érzés. Írtam többször, hogy nem erőltettem. A szakítás után többet beszéltünk erről, mint a 12 év alatt összesen. Én még mindig félek ettől és féltem volna a gyerekvállalástól is, és ha együtt maradunk, akkor sem zaklattam volna ezzel. Ez a szituáció hozta ki belőlem, de szívem szerint még mindig inkább vártam volna vele 2-3 évet. Hiszen most sem mondogattam neki, és lehet ez a plusz szoba és központi fűtés sem lett volna meg az idén.

„a nő meg tud szerezni úgy egy pasit, hogy a pasinak fogalma sincs róla, hogy meg lett szerezve, sőt, azt hiszi, hogy ő kezdeményezett” Ebben tökéletesen igazad van. Próbáltam erről beszélni vele, nem ismeri be, hárít, tagad, hisz nem tudhatja, hogy ez így működik. Pedig ez nagyon így van, mindig is így volt, a nő választ. És eléri, hogy a pasi azt gondolja, ő választott.

A házról: azt írod, akkor kezdett el kifelé evezni a közös életünkből. Ennek már 5-6 éve. Hogy nem tudta elfogadni és feldolgozni, hogy ez nem az ő otthona. De hiszen ő akarta így! És utólag is engem hibáztat, ha szóvá teszem, miért nem jött velem? Együtt néztünk házakat más kisvárosokban is, a megyeszékhelyen is, sőt a jelenlegi kis falunkban is több házat néztünk meg. Mindent közösen akartunk, és úgy is volt. Ő volt az, aki ezt megvétózta azon a reggelen, a fáradtságra hivatkozva. Nem én tehetek róla, hogy papíron nem lett közös, hiszen eredetileg úgy terveztük. Ha ő maga döntött úgy, hogy nem jön el, akkor ez még tudat alatt sem lehet indok arra, hogy kifelé evezzen a kapcsolatból, max csak akkor, ha eleve szándékosan nem akart velem közösködni.

De ha már akkor úgy érezte, akkor miért várt még 5-6 évet? Szerintem igenis a sajátjának érezte, mert az is volt. Eddig jó volt, most hirtelen jött egy izgalmasabbnak tűnő élet, és máris talált egy kifogást, egy ürügyet, hogy ez nem az övé. De ha úgy lenne, ahogy írod, akkor már ezekben az években is mondogatnia kellett volna, hogy nem az övé, ő oda nem HAZA megy. De mindvégig otthonának tekintette. Ilyen viszont nincs, ez nem tisztességes, hogy évekig sajátomnak érzem, otthonomnak tekintem, aztán egyik napról a másikra lelépek, már nem vállalom a felelősséget, és onnantól nem az otthonom. Szerintem ezt jóérzésű ember nem tudja megtenni. De ezt hittem sok egyébről is, hogy ő olyasmit nem lenne képes megtenni… Ugye felajánlottam neki többször, hogy írjunk hivatalos papírt, és akkor a sajátjának érezhette volna. De számomra ilyesmi nem kellett volna, ha ott van a neve a papírokon, ha nincs, a fele akkor is az övé. Érdekes, hogy eddig ez neki megfelelt így, és eddig ő is közösnek érezte, most meg hirtelen nem.

Nem küldtem el neki végül. Sőt egy levelet is elkezdtem fogalmazni, de azt sem küldtem el, mert tudom, hogy kinevetne. Annyira megváltozott. Mindig előttem van az a gúnyos arckifejezés, ahogy utánoz és cinikusan nevet mindenen, amit mondok.

Abban a levélben az lett volna, hogy most eljár ide-oda, utazgat, kocsmázik, mozizik, és minderre azt mondja, hogy ezt mellettem nem lehetett, mert én balhéztam. Ezt viszont már elég sokszor elmondtam neki, hogy mennyire nem így volt, és szerintem ő is tudja, csak nem akarja beismerni még magának sem.

Én ezerszer küldtem ilyen helyekre, menjenek moziba (még ingyenjegyet is szereztem, de ha nem volt számomra érdekes film, mondtam, hogy vigyen el egy havert), sőt ingyen horgászjegyet is vittem neki, meg küldtem korizni, sörözni, stb. Az is nagyon furcsa ebben az egészben, hogy bár küldtem, úgy adja elő, hogy miattam nem ment, de közben meg minden alkalommal elmondta, hogy nincs hozzá kedve, fáradt, meg nem akar azokkal lenni, akikkel napi 12 órát tölt, és inkább jön hozzám haza. Könnyebb neki most arra emlékezni, hogy mindig balhé volt az ilyesmiből, de igazság szerint csak akkor esett rosszul, ha utólag kiderült, hogy eltitkolt dolgokat. A normális alkalmakból sosem volt balhé, és ezt ő is jól tudja.

„…babával nem hagyott volna el és nem gabalyodott volna bele a kivetett hálóba, … Akkor már lett volna valami, ami igazán közös lett volna.”

Ez meg főleg nagyon-nagyon gáz, ha igaz lenne. Egyrészt szerintem ha így el tudott menni, akkor ugyanúgy otthagyott volna egy gyerekkel is. (most már tudom, hogy még igazán mindig nem értem meg erre, és nem idén lett volna baba), és ha eddig tényleg semmit nem érzett közösnek, akkor mégis mi a fenét csináltunk 12 év alatt??? Nem, ezt én pont fordítva érzem. Babával is elhagyott volna, és babától függetlenül is mindenünk közös volt.

„szerintem akkor pecsételődött meg a sorsotok, amikor csak a te nevedre került a ház” Tehát akkor ezek alapján ő maga pecsételte meg a közös sorsunkat, és évekkel ezelőtt gondoskodott arról, hogy ne legyen közös jövőnk. Ez ellentmond annak, hogy ő velem akart megöregedni.