Ilyenkor mit lehet tenni?

jaj, jaj, te lány (vagy fiú? nem is írtad)... hány éves vagy egyébként? ha gondolod, meg tudom kérdezni pszichomókus ismerőseimet, hogy ilyen esetben mit ajánlanak.

egyébként nem lehet, hogy a környezeteddel van a gond? azt írod magántanuló vagy, gondolom nem véletlenül lettél az. lehet, hogy az iskola/óvoda volt rád ilyen hatással? mert ha folyamatosan ki voltál téve testi/lelki bántalmazásnak, akkor hiába próbált "gyógyítani" a pszichológus. én azért hiszek benne, hogy ki lehet mászni ebből a helyzetből!

A pszichológusok nem élhetnek helyetted, - nekem úgy jött le, - csak ennyi a probléma.

Az hogy kiskorod óta különleges bánásmódban részesítettek: orvoshoz járás, betegségtudat, másság megnehezíti a beilleszkedésed, rondának mondod magad, nem tudom mennyiben igaz: szembeszökő deformáció vagy kisebbrendűségi érzés sugallta érzés? Bármelyik legyen is, a következménye ugyanaz: másfajta bánásmódot vársz el, mint a többiek, örökös könnyebbségeket. Viszont ezek irreális elvárások.

Megoldás: keresel egy új pszichológust, de azzal az elhatározással, hogy változtatni akarsz ezen és normálisan élni, - nem pedig így: várva, hogy változzon valami, és minden jó legyen. Egyébként ahogy Lecter is mondta: minden pszichiáternek van néhány páciense, akiket legszívesebben megölne, mert semmit sem lehet velük kezdeni. :)

Ha így folytatod, vagy intézetben végzed, - ott is vannak olyan betegek, akik csak nem akarnak kint élni a való világban, mert félnek tőle, de csak valami komolyabb problémával lehet bejutni, vagy maradsz a családod nyakán, akik előbb utóbb megutálnak ezért (valószínűleg.)

egyetértek az utolsó hsz-szel.

sőt, megkockáztatom, hogy talán jót tenne, ha nem járnál orvoshoz és magadra kéne támaszkodnod

Azért hihetetlen, hogy egyik pszichológus sem segített. Lehet, hogy az ember nem fog ki egyből jó szakembert, de ha ez mégis sikerül, egy terápia nagyon két emberes munka. Elképzelhető, hogy gyerekként, 12-13 évesen az emberben több az ellenállás, kevésbé látja, érti, hogy az eredményhez bizony "szenvedni" kell. De meg kell újra próbálnod! Lehet, hogy míg magántanuló vagy nem érzed a súlyát (hisz van némi feladatod, családod szárnya alatt élsz - a felnőtt léthez képest gondtalanabb életforma), de az a jövő amiben gondolkodsz az egyszerűen borzalmas. Családod sem hiszem, hogy örülne neki - habár valószínűsíthetően benne van a kezük, hogy ilyen állapotban vagy -, meg ha végig tudtál csinálni egy csoportterápiát (még ha a hasznát nem is láttad), akkor (még) nem lehetetlen küldetés számodra, hogy emberek közé menj és végrehajts feladatokat.

Az a legfontosabb, hogy ne hagyd el magad, ne törődj bele ebbe az állapotba!