Ez normális? (Kérdésed túl rövid, a magyarázatod hosszú.)

Hát igen. Ez így van. Ismerős a dolog.

Megteszünk mindent, mégis támadnak minket. Szeretet adunk, de agressziót kapunk. Így hát persze, hogy kialakul a bizalmatlanság! Ami aztán ott is marad. Sőt, csak nő! Mígnem további bántalmakat élünk meg, mert mi jók voltunk, szemben azokkal, akik szánt szándékkal bántottak minket.

Ezért leszünk azzá, amivé tettek minket: óvatos, meggondoltakká, mert kiölték belőlünk azt, ami volt. Így már szeretni sem tudunk, hiszen bántást kaptunk csak újra és újra. A fő ludasok pedig pont azok voltak, akiknek a legtöbb bizalmat szavaztuk. Anyánkat, apánkat így látva fordul a kocka és kialakul az útálat, amivé minket tettek. Boldogtalanná váltunk, mert ők azok voltak és ennek eredményeképpen azt kezdjük el élvezni az életnek nevezett szarkupacot, ahol csak lehet, érthető módon.

Idővel már azt is meglátjuk, hogy tényleg igaz: mindenki zakkant, mindenki boldogtalan, aki meg mégsem, az hazudik vagy pusztán nem mer szembenézni azzal, ami van. Csak mondják és mondják a maguk hülyeségeit, támadnak bennünket azzal, hogy mi tévedünk úgy mindenben. Aztán persze menekülnek, mikor más, akinek esze is van, lép, ahogy megérdemlik, tetteik szerint.

Mert ugye az van, hogy vagy hagyjuk magunkat és szenvedünk... vagy cselekszünk, gyakorlunk, mígnem hobbinkká lesz a szükséges, hogy megvédjük magunkat a nyomorékoktól. És még hogy mink vagyunk őrültek?

Igen, eljutottunk oda, hogy gyanússá lesz, aki időt szán az olyan emberre, mint mi! Mi, aki tudjuk, hogy miről van szó. Mi, akik ismerjük a kedves anyákat, a szeretettől „duzzadó” apákat, a jobbnál jobb pasikat, akikből túlárad a szeretet. Megértem én, hogy furcsa neked mindez. Hiszen ki a fene írna ennyit egy ilyen témában, ha nem más, mint az olyan, aki tudja, aki pontosan tudja, hogy mit éltél meg, miben volt részed és miért jutattak el oda a „segítők”, ahová, mert ők jószándékúan „csak segíteni akartak”. Emlékszel, hányszor mondtak nekünk efféléket?

Kétlem, hogy egy troll, ahogy te nevezed az efféléket, így írna és efféléket, már ha egyáltalán időt szánna az olyanra, mint mi vagyunk. Hiszen látjuk mindketten, minek tartanak minket! Hát hülyéknek! Vagy inkább zakkantaknak? Már nem is tudom, hogy itt hogyan írták le oly szépen, de azt igen, hogy csak az tudja, hogy miben voltál és vagy is, aki ugyanazt élte meg, mint amit te meg én. Mert persze könnyű mutogatni a másra, lehülyézni a másikat és bolondnak tartani őt. Sőt, pszichiátriai esetnek titulálni, ha élhetek a többes szám lehetőségével, de próbáljuk csak fel a másik ember cipőjét, majd utána tudjuk meg, hogy az szorít-e vagy sem!

Kérded, hogy egyetértek-e veled? Mivel értsek egyet? Azzal, amit mintha csak én írtam volna? Te is tudod, hogy milyen a nagy ő, aki segít a kihúzni a szülői háttér mocskából. Aztán meg kiderül, hogy csöbörből-vödörbe kerülsz és az sem jobb mint odahaza volt. Sőt, százszor rosszabb. Nos, ezért írtam neked, hogy akár az én írásom is lehetett volna, amit te írtál, de én nem voltam olyan bátor, hogy így kérdezzek, mert elegem lett már abból, hogy zakkantnak néztek engem is minduntalan.

És tudod mi ebben a legjobb? Az, hogy sosem fognak megérteni minket és azt sem, hogy mi van ott, legbelül, mert azt elfedni bizony sok év munkája volt, de megtanultuk a leckét. Választhatunk: ütünk vagy ütnek. Aztán, a sok hülye után meg már úgy is mindegy, hogy mi van. Aki szemét, hát kapja meg. Így vagy úgy, de ha ezt akarta, hát legyen. Te is tudod, meg én is, hogy mire gondolok. És egy napon a sok pokol után meg már élvezzük is a sok szart, mert csak így lehet ezt a poklot túlélni!