21 éves lány vagyok a szüleim eléggé szigorúan neveltek. A tanácsotokat kérném hogy mit tegyek?

Látom, kiemelted a kérdést.

Tudom, hogy ezt így nehéz meglépni, elvégre ez az élet, amihez hozzászoktál.

Van egy olyan elképzelésem, hogy kisebb korodban édesanyád mindet kivett a kezedből és intézte a dolgaidat (ezt nem sértésnek írom), ezért még ijesztőbb lehet ez a hirtelen elszakadás; nem vagy biztos magadban, nem érzed úgy, hogy a két lábadon önmagad is megállnál.

Ezt az önbizalomhiányt is úgy lehetne leginkább orvosolni, ha elköltöznél.

Tudom, ez olyan, mintha egy medence szélén állnál és mindenki ordítaná, "UGORJ BELE!", de nem mernél, félnél, hogy elsüllyednél, megfulladnál.

Abba gondolj bele, hogy ott van a barátod, aki segít jelenleg, illetve a dolgok, amik most félelmetesnek tőnnek, kevésbé lesznek azok, ha egyszer belekerülsz ebbe az önálló életbe.

Arról már írtam, hogy miért nem kell, hogy aggaszon édesanyád esetleges reakciója. Üres fenyegetések, nem komoly szándékkal. Írtam, ha elköltözöl, valószínűleg mégjobban fog mártíkodni, kapsz majd öngyilkossági fenyegtéseket, pár sikertelen kísérlete lesz, stb; de, ha nem tud megtörni velük, enyhülnek, majd abbamaradnak.

Azt meg nem teheti meg, hogy odamegy és elrángat; nagyon sokszor megírtuk, ezt akkor tehetné meg, ha papíron tudná igazolni, hogy Te ön- és/vagy közveszélyes vagy, nem tudsz önmagadra felügyelni és hivatalosan ő felel érted. Mivel erről szó sincs, ezért Te oda költözöl, ahova szeretnél és ő felajánlhatja, hogy lakj nála, de nem kényszeríthet.

Ebben az esetben tehetsz feljelentést, kérhetsz távolságtartásit, stb stb., ha odamegy és fittyet hányva a szavaitokra, erősködik.

Sajnos más megoldás nincs erre, ezért én még mindig ugyanazt írom - ne halogasd. Azzal, hogy csak olvasod a kommenteket meg leírod, hogy épp mi a szitu, nem halad a javulás irányába ez a helyzet.

Nem kell filózni, halogatni, félni. Felállsz és megléped. Félelmetesen hangzik, de muszáj.

Mást tanácsot nem fogsz kapni. Nézd meg mennyi hozzászólás érkezett és mindenki ugyanezt javasolja; költözz el.

Kitartást!

Nem fogok majdnem 90 hozzászólást végig bogarászni: Összepakolsz ebbe a percbe és elköltözöl. Gondolom ahol élsz is 18 évesen már le lehet lépni.

Amikor nincs otthon anyud, összepakolsz, elhívod a párod hogy segítsen és szépen elmész.

Ha meg oda megy anyád a pasid házához, kihívod a rendőröket, megmondod, hogy már rég nem vagy 18 és hogy terrorizált, ezért költöztél el.

Azzal meg ne foglalkozz hogy ő nevelt fel. Az ilyen nem szülő.

Ha elköltözöl, és utánad megy, csak úgy tud hazarángatni, ha TE is mégy vele. Ha te nem mégy, nem tud hazavinni. Egy 21 évest nem fog ölbekapni és elrohanni vele, képtelenség.

Akkor már fel kell vállalni a konfliktust vele. Ha nem is nagyon kiabálsz, de mondjuk eleve nem nyitsz neki ajtót/kaput, vagy becsukod az orra előtt, ha véletlen kinyitottad. És fel kell vállalni akkor a vitát, hogy "nem megyek veled", ki kell nyitni a szádat, önmagadért. Az a meglepő dolog történne amúgy, hogy vergődne kicsit, meg mondana mindenfélét, de aztán visszavonulna.

Fog zsarolni:

-azzal hogy rosszul lesz,

- írtad hogy azzal zsarol, hogy pszichiátriára kerül,

- fog zsarolni azzal, hogy megöli magát.

EGyiket sem fogja megtenni, nem kell megijedni. MÉg csak annyira sem lesz rosszul, hogy mentő kelljen neki. Ezek csak fenyegetőzések, hogy elérje, amit akar, csak ezt tudja kitalálni. Ugyanolyan, mint amikor a kisgyerek hisztizik valamiért. Gondolj erre, röhögd ki, amikor csinálja. Ne vedd komolyan.

Nem akar elengedni, nem fogadja el, hogy felnőttél. VAgy, hogy ezt miért csinálják az ilyenek, nem tudom.

A szitu világos: kár itt járatni a szánkat. A Kérdező NEM AKARJA megoldani a problémáját! Nem akar kiszakadni belőle! Minden maradjon a régiben, neki is létszükséglet az a stressz, amit anyuci biztosít számára.

Drága kérdező! Legközelebb akkor írj ki kérdést, ha szeretnéd megoldani a problémádat, ne élj vissza a segítő szándékkal! Amíg azon töröd a buksidat, hogy hogyan viselkedhetnél úgy, hogy az anyucinak megfeleljen, addig menthetetlen vagy és csak rabolod az időnket, együttérzésünket, energiánkat. Pl. előre szóltam, hogy ne dőlj be anyuci zsarolásának, ha arra vetemedik. Arra vetemedett és Te mit csinálsz? Befekszel neki rögtön! Elképesztő, mintha a falnak beszélnénk, süket vagy teljesen. #83-nak lesz igaza sajnos, mi meg itt komolyan vettünk...

Kedves 89!

Miért amortizálod le azt az eredményt, amíg idáig eljutott a Kedves Kérdező!

Szerintem már ez is komoly eredmény. Te nem annak látod? Mert én a legutóbbi 87-es bejegyzésében az eltökéltsége hangját hallom ki.

Annak kellene örülnünk, hogy már végre elhatározta magát! Megtette az ELSŐ LÉPÉST!

Mert az ELSŐ lépés megtétele a legnehezebb, de egyben a legfontosabb is! Mindenhol és Mindenkinél.

Csak biztatni kell töretlenül, s nem pedig megszólni, amiért nem egy lóugrással terem ott, ahova gyalogként kell kis lépésenként haladnia. A Kedves Kérdező leány nem egy sárkány és nem egy táltos paripa, mint ahogyan ez már kiderült számodra is. Ezért kell örülni, ha egy-egy lépést mindig megtesz, ami közelebb viszi Őt a saját élete felé.

Ha a Kérdező NEM AKARNÁ megoldani problémáját, akkor KI SEM ÍRTA VOLNA KÉRDÉSKÉNT!!!!!

Erre gondolj! Meg azokra, akik még hasonló problémákkal küzdenek, de odáig sem jutnak el, hogy ki merjék írni magukból azt, ami nekik fáj, ami kínozza őket! Szerinted hányan lehetnek még Ők? Ezren, tízezren, százezren? Csak itt Magyarországon. Mindig annak örülj, AMI (eredmény) VAN. És NE AZON BÚSLAKODJ, AMI (eredmény még) NINCS. Majd lesz! (Feltéve, ha biztatod és nem pedig elkezdesz csüggedni, azaz türelmetlen lenni)

Kedves Kérdező!

Így is van. A pároddal szeressétek egymást és az a Ti életetek, amit élni fogtok... és valóban nem Anyukáddal kéne... Az irántad érzett beteges ragaszkodása az nem a Te problémád. Az ővé. Így tehát az az Ő felelőssége önmaga iránt és nem a Tiéd. Mint már említettem is: NEM tartozol felelősséggel édesanyádért. Csak hálával tartozol neki, amiért felnevelt (úgy-ahogy), etetett-itatott, ellátott... ez természetes. De ez max. annyiban fejezhető ki, hogy időnként meglátogatjátok, névnap, szülinap, stb... tehát el nem feledkeztek róla (sem).

De ennél sokkal többet semmiképpen. És ezt is csak majd akkor, amikor már konszolidálódott a kapcsolat köztetek. Mert hogy erőltetni semmit, tehát ezt sem kell! Tudni fogjátok azt, mikor jön el a annak (a hála-adásnak) ideje... és akkor majd éltek vele, s meglátogatjátok. Visztek neki virágot (vagy amit kedvel) de már ketten. És elfogadjátok az Ő nézetét, gondolkodását... ha belebetegszik, akkor a betegségét... akárhogyan is van. De semmiképpen nem hallgattok rá, ha bármi olyasmit mondana, ami a visszakozás irányába hat. Ha mégis ez történne, akkor Viszlát Anya! Ennyi. De ez még odébb van. Még korai ezen törpölnötök.

Az ERŐ legyen Veled! Veletek!