Ezt megbeszélhetem a szüleimmel, vagy inkább ne ijesszem meg őket?

A szülőkkel mindenképpen beszélnék erről a helyedben, mert jó, ha ők is tudnak róla és az is lehet, hogy velük is volt hasonló ennyi idősen (én például jelentéktelen dolgoktól is szorongok/szorongtam, kiderült, hogy édesanyám hasonló volt kamaszként, elmondta, hogy neki mi segített).

Ha van az iskolában, kollégiumban pszichológus vagy olyan (nevelő)tanár, akiben megbízol annyira, hogy ezt elmondd neki, az is segíthet. Ők nagy valószínűséggel már láttak ilyet, remélhetőleg tudnak segíteni. A lényeg, hogy ne egyedül emészd magad!

Sok sikert!

A stressz később jön ki, ezért jelentkezett egy hónappal a beköltözés után.

Lehet, hogy mégis csak a bejárás lenne a megoldás, ha másképp nem megy...

Beszéljetek meg mindent, ha haza mész.

Tulajdonképpen mindennapos élethelyzet.

Csak míg mivel mások által könnyebben feldolgozható, kevésbé látványosan megélt ez a stresszhelyzet, nem is veszed észre, hogy néhány társad - tudatosan vagy tudat alatt - de ugyanezt a problémát hordozza, próbál megbirkózni az ismeretlen, idegen élethelyzet okozta félelmeivel, szorongásaival.

Nem csupán a hirtelenjött "környezetváltás", hanem napi szinten a jól megszokott, stabil élethelyzet és a szülők "elvesztésének" dilemmája bénít, generál benned olyan félelmeket is, aminek legtöbbször nincs reális alapja.

Bízz magadban, a hirtelenjött változásnak pedig tanuld meg a még szintén ismeretlen, később bekövetkező, de POZITÍV oldalát is látni!

Új barátok, sorstársak, ismeretségek, kapcsolatok. Lassan, de biztosan.

Idővel --akarva, akaratlan, de -- "bevonzod" azok társaságát is, akik hasonlóképpen gondolkodnak, de minimum egy hullámhosszon vannak veled, megértőek és higgadtabban, hideg fejjel veszik az akadályokat.

Tehát, ha feltétlenül nem is értenek veled egyet, de megértenek és tudnak életképes tanácsot, támaszt adni, amikor hasonló stresszhelyzetekből, lelki válságokból kell kilábalnod. És akik egy-egy ilyen helyzetnek nem csupán az árnyoldalát látják, hanem a későbbi, pozitív hozadékát is érzékelik az átmeneti válságos állapotoknak.

Soha ne félj akár a közelebbi hozzátartozóiddal (jelen esetben a szüleidtől) , sem később azoktól, akiket a bizalmadba fogadsz, tanácsot kéni, megosztani a kétségeidet, félelmeidet.

Szüleiddel való beszélgetést pl. onnan szemléld, hogy "ijesztgetés" az, ha ilyen ügyek okán is "szóbaállsz" velük, hanem onnan, hogy "vagytok ti olyan jóban", hogy krízishelyzetben is meg tudsz nyílni feléjük, bizalmadba tudod fogadod őket, méltónak tartod őket arra, hogy meghallgasd a véleményüket, tanácsaikat, hasonló problémák idején szerzett tapasztalataikat.

Sokan inkább magukba fojtják bánatukat, vagy pl. tudják, hogy a szüleik pont magasról tennének arra, hogyan éreznek a porontyaik, hogyan dolgozzák fel azon problémáikat, amelyeket pedig egykor ők is megsínylettek.

Te ne tegyél így, nyugodtan beszéld meg a szüleiddel, mi nyomja a lelked és ha jószándékú tanácsaikkal nem is értesz mindenben egyet, akkor is rá fogsz jönni, hogy bizony nem a világ vége, ha választott bizalmasaid előtt megnyílsz, megértést és megoldást keresve.

Ha úgy érzed, mindez üres közhely és könnyű innen pofázni, akkor is.

Kész depi vagy, stressz ért, a tinikori hormonok is dolgoznak.

Így, vagy úgy, könnyebben-nehezebben de 100 emberből kb. 100 megéli ugyanezt a problémát. Aztán segítséggel, vagy anélkül, de túllépnek saját árnyékukon.

Van, akinek egyszerűen annyi marad emlékül a sztoriból, hogy "elmúlt, magától" és kineveti egykori önmagát. Ha most a kínok kínját éli meg, akkor is.

Te kb. nem ezen lelki beállítottságú emberek közé tartozol, de hidd el: jó az esélyed,

arra, hogy mire kikerülsz a koliból, felnőtt, azaz ÖNÁLLÓ, életképes emberré válsz.

Akkor majd átértékeled a jelenlegi mindennapok félelmeinek realitását.

Ha pedig ügyesen gazdálkodsz az ezidőtájt szerzett keserű és meglepetésszerűen kellemes és félelemoldó tapasztalataiddal, akkor később, ha magánéleti, vagy egyéb krízisbe kerülsz, könnyebben találsz válaszokat, megoldásokat a szimpla kétségbeesés helyett.

Igenis, érezzék a szüleid, hogy bízol bennük, adsz a véleményükre, megosztod velük a problémádat, odafigyelsz rájuk, érdeklődsz a haszodra váló tapasztalataik felől.

Neked van rá lehetőséged, hogy mindeme ajándékkal élj.

Sok selejtes szülő gyerekének a megoldás ezen módja nem adatott meg.

Te élj a gazdagságoddal és meglátod, hogy a szüleid nem "ijesztgetésnek", hanem a --mára sajnos ritka-- gyerek-szülő kapcsolatban élő BIZALOMNAK, törődésnek és SZERETETNEK lesznek részesei.

Szakember segítségét is kérheted, de bárki/bármi kínál is lehetséges megoldást, ne feledd, hogy semmi tanács, tapasztalat nem segít, ha te nem veszel részt a gyógyulásban, a megoldáskeresésben, a kétségbeesésen túli világ felfedezésében.

Ne hagyd magad, ne a jegyeiden ne a jelenlegi világvége hangulat mutatkozzon meg, hanem a pozitív életszemlélet felé fordulás!

Engem a bizalmadba fogadtál: ha tudtam segíteni, ha nem, láthatod, nem dőlt össze a világ!

Ha hazamész, ezt (remélem) megbeszéled a szüleiddel: hidd el, jó eséllyel nem fognak megijedni. Se tőled, se a számodra feloldhatatlannak tűnő katasztrófahelyzettől.

Attól ijednének meg, ha olyannak ismernének téged, aki tényleg csak azt várja, bármi probléma " MAGÁTÓL" oldódik meg, vagy megoldják helyette, nélküle.

A pozitív fordulathoz te is kellesz, és minden fejben dől el.

De mutasd meg nekik, hogy te erről már tudsz és igenis, keresed a megoldást!

Szerintem örülnek majd, ha azt tapasztalják, hogy a TE életedben TE is részt akarsz venni, nem mindig csak másokra várni. Állj a sarkadra : menni fog! Sok sikert.

iskolapszichológusotok nincs nektek? Kéne hogy legyen, bár ha nem pesti gimnázium akkor ki tudja...mindenesetre kérdezz utána az iskolaorvosnál vagy a titkárságon vagy valamelyik kedvesebb tanárnál.

Nem ígérem hogy holnapra megoldja a problémáidat, mert nem így működik, de segíthet kitalálni hogy merre tovább, és hogy rövid távon hogy tudod kezelni a szorongásodat.

Az ugyanis nem megoldás ha elkezdesz keddenként hazajárni, nem maradhatsz örökké otthon, és jelenleg a szüleid nem hajlanak arra hogy bejárós legyél vagy közelebbi iskolába járj. Amikor meg legkésőbb jövő hétfőn, de lehet hogy már szerdán visszazavarnak hogy menjél iskolába, csak még rosszabb lesz.

A pszichológus ebben is segíthet, hogy ha az ő segítségével se tudod megszokni az új helyzetet, hogy hogy tudod a legjobban tálalni a szüleidnek az iskolaváltást meg az egész problémát.

Bocsi a fogalmazásbeli kapkodásokért: tedd helyre a dolgokat! :)

Fel a fejjel! Üdv: szép napot!

Már nem jó a hozzááláásod! Mi következik?

Éjjel is a gép mellett írsz majd és hagyod, hogy a mumusaid eluralkodjanak feletted?

Élek a gyanúval, további rettegésre szolgáltatok okot, bár, ha ennyire félsz, nem hinném, hogy rontani tudok a helyzeten: ki kéne vizsgáltatnod magad (márminthogy anyud vizsgáltasson ki mielőbb), hogy nem vagy-e pánikbeteg!

Nézd el nekem --egy vélemény vagyok a sok közül, aki igyekszik téged komolyan venni, semmi több!-- de így "pozitív" hozzáállású embertől annyit kapsz majd, hogy hisztis hlye pitsa, hipochonder vagy, önsajnáltatásba, feltűnési mániába temetkezel, ki sem akarsz mozdulni a jelenlegi holtpontról.

A negatív hozzáállásútól pedig azt, hogy több itt a baj, mint amennyiről most tudsz.

Tőlem csak annyit, hogy próbáld megemberelni magad, megtalálni az egyensúlyt és keresd fel a koli orvosát!

Mosd meg az arcod, szedd össze magad, a cuccod és menj oda valamelyik normálisabb tanerőhőz, vagy a dokitokhoz!

Mondd el, hányadán vagy és kérj valami idegcsillapítót: így ne menj neki az éjszakának!

Lécci, emeld fel a sgged a net mellől: indulj! Most!