Baj, ha nem szeretem a szüleimet?

Szerintem nagyon nagy baj, de erről nem te tehetsz. Én is ilyen körülmények között vagyok, csak annyi külömbséggel, hogy anya azzal volt egész életében elfoglalva, hogy minket eltartson, mert az ő szerelme, azaz édesapám alkoholista volt egészen 16 éves koromig minden nap be volt rúgva és így nem nagyon tudott a mi kis lelkünkel foglalkozni. Na apu a háttérbe került és akkor jöttem rá, hogy érzelmileg nem annyira kötődok anyuhoz, persze, ha itthagyna minket lehet a szívem hasadna meg, de amúgy nem tud rólunk igazából semmit, de én nem hibáztatom, ő egy nagyon erős ember, már a példaképem is lehetne, de elragadta a tipikus szegény ember gondolkodás módja, így sokszor veszekedünk, mert én az álmaimat akarom kergetni nem pedig azt, hogy egy kis támogatás miatt olyan OKJ-ra menjek ami nem is izgat. Persze igyekszik jó anya lenni, de már mondtam is neki, hogy minket érzelmileg is fejleszteni kellett, persze már mindegy.. Szóval nállunk így alakult, semmilyen nagy fordulópontról nem tud az életemben, mert én közben kollégista lettem, tehát nem tud semmit a szerelmi életemről, hogy milyen a baráti köröm és, hogy már azért nincs lassan 3 éve barátnőm, mert meghalt autóbalesetben, szintén az alkoholista apja miatt, de ezt már nem is tervezem elmondani, nekem nem kell, hogy sajnáljon a család, gondoljákk csak azt, hogy nyomi vagyok vagy meleg engem hidegen hagy.

De attól függetlenül minden tiszteletem az övé, s valószínűleg tőle vettem át ezt a hatalmas szellemi erősséget és büszke vagyok arra, hogy ő az édesanyám!

Én se szeretem őket. Vannak és kész. Azt is tudom, hogyha idegenként egymáshoz sodort volna az élet (pl egy munkahely vagy bármi), akkor se keresném a társaságukat, annyira különböző személyiségek vagyunk, nem kedvelném őket.

Mindig is jellemző volt az én családomra is a távolságtartás. Sose pusziltuk meg egymást (se ünnepekkor, se semmikor), ölelés se volt soha, csak az állandó kiabálás vagy az apámmal vagy velünk (gyerekekkel). Mert azért van a testvér, hogy vele játszunk, mindig be voltunk küldve a szobánkba, ovis kortól már sámlira állva nekünk kellett csinálni a szendvicseket is, mert ne higgyük, hogy ő ezért korábban felkel. Ugyanígy a 3 évvel idősebb tesóm vitt általános iskolába is, oviba csak azért nem, mert ott ordibáltak egymással az óvónénivel, hogy márpedig szabálytalan, hogy egy 8 éves vigyen-hozzon.

Semmi törődés, ők elvoltak apámmal kettesben, mi meg koloncok voltunk a nyakukon. Pénzügyileg pedig cseppet se voltak támogatóak, amikor gimi után bejelentettem, hogy egyetemet szeretnék végezni és nem rögtön dolgozni, hogy benyeljék az egész fizumat (mert azt akarták, hogy hozzájuk érkezzen be), akkor választhattam: vagy felveszem a szabad felhasználású diákhitelt és odaadom az egészet vagy kiraktak. Szóval felőlük se volt meg az a nagy szeretet. Egyébként következő hétvégén költöztem.

En sem szeretem oket. Anyamrol meg azt hittem regen de ot se. Sose voltunk igazi csalad. Persze dolgoztak meg alapveto szuksegleteket kielegitettek aztan ennyi. Ezert nem jar tisztelet. Ez alap hogyha megszulok valakit. El kell latnom es az is alap lenne hogy szeretem es torodok vele stb.. tisztelem! Mert nem csak a szulot kell! Nem azert kell szulni mert nehogy lemaradjak rola, meg mindenki ezt csinalja, le legyen tudva a kvota vagy legyen valaki akit majd rabszolgakent ugraltathatok barmiert, vagy legyen kin levezetnem a fedzultseget amit a melobol hazahozok stb...a gyerekvallalas nem errol kene szolnia..

Akik szerint mar az tiszteletre melto mert adott enni es “eloskodhettem” rajtuk.. az gondolja at megegyeszer hogy beszel! mar ez a szo is borzalmas! Egy gyerek miota eloskodik a szulein?? Undorito ez a gondolkodas! Amelyik szulo ezt mondja a gyerekere az el is ashatja magat mert abba annyi szeretet sincsen mint egy fadarabban! Nem ertem egyesek minek szulnek!!

Jobban tennek sokan ha inkabb elkottetnek magukat!

Nem is tudod, mennyien vannak így ezzel.

Jó, van csomó olyan ember is, akiben benne van a megfelelési kényszer és úgy van vele, hogy csak a szülőm, csak nem tagadom meg most már, ha így ismertem meg.

Anyukámmal szerintem 18 éves korom óta szóba se állnék, ha soha 1 ft-al nem támogatott volna annak idején, amennyit macerált és állandóan éreztette velem, hogy más gyereke úgyis jobb nálam, bármit csinálok.

Jó, vannak extrém esetek, hogy gyereket kikötnek, mint egy kutyát és társai, de akárhonnan is jöjjenek a szülők, ne ez legyen a viszonyítási alap.

Anyám felé megvan valamilyen kötődés, azt sem mondom, hogy nem szeretem, de nem tudok túllépni azon, hogy elszarta a sajátjával együtt az én életemet is, mert neki volt választása, nekem gyerekként nem volt, felnőtt fejjel meg kb minden szar, amit csinálok, bezzeg a testvérem, akinek kajára nem telik, büdös, koszos, mint 1 csöves, ha elmegy dolgozni valami szutyok helyre, már piedesztálra van emelve, ezt azért így nem tudom semmisnek tekinteni.

Apám... Hozzá abszolút nem kötődök, sosem éltünk együtt, egy élhetetlen, életképtelen szellemi, lelki nyomorék, aki soha életében nem tett értem nagyon semmit (jó, felnőttként néha elfuvarozott A-ból B-be, meg összerakott nekem 1-2 számítógépet, de a gyerekkoromból szépen kivonta magát), ő az anyjáéktól anyagilag megkapott mindent, én tőle semmit, többet vett el, mint adott, egyszerűen se tisztelni, se szeretni nem tudom. Nem utálom, de kb ennyi.