Miért lettem ilyen ember, hogy nem szeretem a szüleimet?

Mocsokul érzem magamat emiatt.

Rendben, nem voltak mintaszülők, ridegen és szigorúan neveltek, meg megvoltak a maguk húzásai, de nem volt olyan durva, mint amiket itt lehet olvasni ezen az oldalon például. Eldöntöttem, hogy ha leérettségiztem, azonnal költözök is, de mikor érettségi utáni hónapban kinéztem magamnak a szobát, és kérdezték a szüleim, hogy miért akarok dobbantani, akkor nem igazán tudtam nekik mit mondani. Egyszerűen csak éreztem, hogy jobb, ha megyek.

Az öcsém dühös rájuk és utálja őket, én nem haragszom rájuk, de nem is szeretem őket. Egyszerűen nem érzek irántuk semmit, mintha valami távoli rokonok lennének, akiket csak ünnepekkor láttam, pedig náluk nőttem fel. Mikor anyukám felhív, hogy megyek-e haza mostanában, akkor szemrebbenés nélkül tudom azt mondani, hogy nem, nem érdekel, hogy esetleg hiányozhatok neki, mert irreálisnak tartom, ugyan miért hiányoznék? Ő sem hiányzik nekem, nincs kedvem menni, inkább töltöm az időt a számomra kedves emberekkel, vagy egyedül, és eléggé meglepne, ha kiderülne, hogy ő nem csak udvariasságból kérdezi, hanem tényleg hiányzom neki, mert semmi értelme nem lenne. Mikor felhívott tesóm hogy apukámnak balesete volt és kórházba került (meggyógyult már azóta), akkor is csak annyit éreztem, hogy "nahát!", mintha azt mesélte volna el a telefonba, hogy az utca végén lakó Marika néni leesett a lépcsőn. Semmi ijedtség, semmi aggodalom...

És tudom, hogy egy borzasztó rossz ember vagyok emiatt, mert a testvéremért és a barátaimért, páromért tűzbe tenném a kezem, leírni nem tudom, mennyire szeretem őket, már akkor is aggódok, ha kicsit nyúzottabban jelennek meg. A saját szüleim meg nem érdekelnek, ilyen ember vagyok.

Akiknek tényleg borzasztó gyerekkoruk volt, azok legalább haragszanak a szüleikre, de nálam meg teljes a közöny. Az érdekelne, hogy ez mitől alakulhatott így, mert a többi emberhez viszonyulok valahogy, szóval alapjáraton nem vagyok ennyire szívtelen és cinikus, valami oka biztos kell, hogy legyen.